Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Gál Ferenc: E föld a csillagképeken (A "posztmodernről", a "fiatal irodalomról", az "új érzékenységről") (esszé)

Meinsen és Leopold Hoelzer urak beszélgetése a nagyításról). A figyelem, a megismerés nem ponttóZ-pontig halad, inkább pontróZ-pontra ugrik. Ahogy a kálváriadomb szobrai: a történet, a változás stációkként, nem átmenetként áll előttünk. Képek, valóságok sora, melyeket a kronologikus figyelem egymás helyébe tol. Az egyes stációk mássága a kívülállónak azonnal érezhető, érthető. De mennyire vagyok képes megélni a hozzájuk való viszonyom másságát? Tudatában vagyok-e bármilyen különbségnek egyáltalán? Képes vagyok-e az (ön)reflexióra? Ismét a játék a minta. Az átlépés az élet egy minőségéből a másikba, hogy meglehet, közelebb jutok ahhoz is, amit magam mögött hagyok. Ahogy a harcok szüneteiben a gyerekek háborúznak. A játék teréből rálátni más terekre, adott az imént még hiányzó távolság, a viszony. A szabadság feltétele. Tér, ahol lépni lehet - és nem csak egy irányba. Az irodalom ilyen nyelvi terekből áll. Része vagyok, bár kívülről szemlélem. Idegen tőlem, és csakis általam, sőt önmagámként gondolható.

„a mitologizált számtan az egyetlen, mi módot ad arra, hogy felmérjük magunkat. Vagyis belőlünk következtetünk, hogy a kikövetkeztetettből következtethessünk magunkra.” (Háy János: A misztikus számtan szükségessége és elkerülhetetlensége). Az archimedesi pont - ha van - belülre került. Tudás nem vehető át készen - a példa a hajdani misztikusok. Ahogy önmagukból, sokszor önnön éhségükből teremtették meg angyalaikat, sőt istenüket. És persze: a ma ismert misztikusokat. Akik a világ „egyenletét” kutatva ösztönösen alkalmazták a felismerést: bármely eredménynek, megállapításnak, magának a „nézésnek” is szükségképpen része a ki, a hogy és a mivel. Az ember tehát és az ő cselekedetei.

„Ezek a kijelentések a szabadságról szólnak, melynek tartalmára vonatkozólag újból és újból kétségek merülnek fel. Mert amiről itt beszélni kell, az nem valamely egyértelműen megadható tárgy. így tartalmát csak közvetlenül pillanthatjuk meg, részeseivé válhatunk, ha olyasmibe ereszkedünk le, mely hasonlít a gyakorlathoz. Ehhez azonban át kell alakítani magunkat, kitágítani nyelvünk határait, hogy „gyakorlatozás” közben a teljes érvényességet felfedezhessük.” (Kurdy Fehér János: Thokei-Ihto és a 2. nyelv). A hogyan a nyelv hogyanja - újra játék. A gyakorlathoz hasonló dologban veszünk részt — ez maga is gyakorlat, csak másmilyen. Hasonlósága az érvényesség hasonlósága (is), az érvényesség pedig - jó esetben - az olvasaté. Mikor a nyelvek „találkozásánál” eldől, világunk horizontja megnyílik-e. Hogy részesei leszünk-e olyasvalaminek, ami soha nem létezett számunkra - vagy elveszett valamikor. E változás relativizál(hat)ja a szabályokat, de újakat is ad(hat). Az irodalom, és általában a nyelvi játékok sajátja, hogy ezeket (bár nem minden előzetes tudás nélkül) nekünk kell felfedezni. Innen a fog-e sikerülni? szellemi izgalma, hajtóereje. Ami önmagában is öröm forrása. A tét valódisága léthelyzetté avatja a müvet. Megélhető a kétely: van-e számunkra tágasabb (nyelvi) világ? Ha igen, az adott mű az-e? A „rabság birodalmának” nyelve, az önmagából, önmaga által újat nem adó nyelv nem képes megteremteni a szabadság birodalmát. A „birodalmat”, mely a szappanbuborékhoz hasonlatos. És nem csak a múlandóság okán, hanem ahogy a buborék saját feszültségével, anyagával, kohéziójával lezárja a formáját alakító levegő útját. Önnön teremtését mintegy befejezi, kiegészíti. „Működni”, „élni” kezd - megtörténik a csoda.

„A valódi Isten névtelen. Hirtelen ereje / ránk Toppantja világunk kemény héját, és / mint törés a kristályban, tudatunkban / egy-egy gondolat örökre megmarad. Mint / előttünk a lángok, úgy lobogunk előtte / mi, és létünk megvilágosítja arcát.” (Kun Árpád: Ilion). A múlt becézése. A megszólítás egyben (át)értékelés. A szöveg más szövegekkel táplálkozik, belőlük építi fel a testét. Hangsúlyozottan nem a kánonok mintájára, melyek a hagyományt mint normát közvetítették. Az emlékezés dominált, a forma átmentése. Ma a mondatok új akusztikájára vagyunk kíváncsiak a megvál798