Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Gál Ferenc: E föld a csillagképeken (A "posztmodernről", a "fiatal irodalomról", az "új érzékenységről") (esszé)

kellő következetességgel való végrehajtásának eredménye. A két véglet - véglényeg- azonossága, egysége; metafizikus jelenség. Egyedül az elevenen mennybevitetéshez hasonlítható.” (Krausz Tivadar: Paul Valéry „A lélek és a tánc - a verssé válás módszertana”). A lényegváltásról kellene beszélni. Nem magyarázni, inkább csak megjegyezni, hogy ez a szó leírható, sőt hangsúlyozható. Az Ige, az Egy, a Világszellem után és helyett. De: érezni mégis valami mély azonosságot vagy legalább hasonlóságot. Hit és alkotás „ugyanúgy” az emberi egészet feltételezi. Az érzést, ahogy a gondolatot; az ösztönt, miként a tudatosságot. Mindez együtt a tér, melyben (a hétköznapi) szavak és mozdulatok versekké lehetnek és tánccá. Befelé nyíló tér, ahol beszéd és mozgás jelentése, létezésük mikéntje megváltozik - az azonosságban másság, a másságban azonosság mutatkozik. Egy ponton külső és belső világ mintha egybenyílna: ez egy új állapot — talán a megszólíthatóságé. Mást hall a szent és mást a művész. Más a válaszuk is. Ha kellően pontos és következetes: vers vagy próza talán. A szavak létezésük egy addig ismeretlen lehetőségéről hoznak hírt, ezzel rámutathatnak a mi életünk egy (vagy több) rejtett esélyére is. Szerepeket látni és maszkokat, vonásaikra sem külön-külön, sem együtt nem mondhatom azt: ez én vagyok. De beszélhetek róluk, s ha jól, a szöveg, melyben „nem érem be önmagámmal”, bár nem szól semmi másról, már az én beszédem talán. Meglehet, úgy, hogy végletesen fikcionalizálja az én-1. Annyira, hogy a képzeleten is túlnövő sokféleség — Bart István szavaival - visszalophatja a műbe a fenségest. Immár nem a végtelen hatalom, erő vagy szépség megjelenésével, de éppen ezek szétforgácsolódásának végtelenjeként.

„Az igazság hideg zuhany, borogatás, újra és újra süllyedő hajó, aranyszőrű patkány; elsőként menekül önmagától, az igazság, az igazság, az igazság, az igazság. Eszébe sincs következetesnek, önmagához hűnek lennie. Ha kell a saját hullájává lényegül át; mert ez a szabadság útja!” (Krausz Tivadar: követ is szíven). Az út legtávolabbi kanyarulata Tovább igen, messzebb nem nagyon van, illetve az már egy másik út. Mert szabadság aligha létezhet igazság nélkül. Olyan minőség, norma hiányában, mely igaznak nem csak gondolható, de akként szemlélhető, megélhető. Ami szerint- és nem amitől vagy ami ellenére - valaki szabad lehet. Nem egyetemes igazságról beszélek, de a lehetőség egyetemességéről (az) igazságok fel- és megismerésére. Kultúrába ágyazottságnak mondanám. Azért nem kultúrának, mert az még magától értődő, „természetes” közeg - volt. Ma, jó esetben, egyéni utak vannak - lehet az ^irodalmon át”. De ahhoz a műnek nem elég kijelenteni: az igazság folyton változó, így a nyelv a sokrétűséget mint homogén testet szemléli - és mutatja be. Az egzakt gondolat szintjén marad, bár színezi, élénkíti azt. Így olyan, mint a fényképekkel illusztrált statisztika - torzít. Az elmélet, a bírálat pedig gyakorta éppen a könnyű fogódzókért „hálás”. A definícióért. Mondjuk, Gál Ferenc - mint kritikus - átengedi magát a „felfedezés” örömének: a négyszer leírt „igazság” nem ugyanaz a négy szó. Először „semleges”, másodjára már az ismétlés módosítja, a harmadik és negyedik „igazság” át- meg átrendezi a hangsúlyokat. Valamennyi „igazság” más, és akkor a szerző „megcsinálta”, nem csupán mondta. Tartalom = forma stb., stb. De Gál Ferenc- az olvasó - nem érezte ezt. Hiányzott neki az, amiró'/ olvasott. Világszerűség? A dolgok valósága? A nyelvi teremtés? Erő? Végül is meghatározhatatlan. Háttere is, lényege is annak, amire azt mondhatom, szabadság vagy éppen forma. Netán a forma szabadsága vagy a megformált szabadság. De ezek az „összefüggések” is kényszeredettek. Mert hogy függenének össze dolgok vagy fogalmak, melyek közül az áthidalható távolság hiányzik, melyek a mélyben egyek?

„Drága Friedrich! Ilyenkor szükségessé válik, / hogy vizsgálódásait / egy távolabbi pontról folytassa, / hogy messzibb és messzibb jusson / e különös és furcsa képtől, / hogy ismét láthatóvá váljék a szervezet, / mely egy nálánál nagyobb struktúra része, / s nem más, mint a rabság birodalma, / az ön rabságáé.” (Háy János: Friedrich

797