Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Gál Ferenc: E föld a csillagképeken (A "posztmodernről", a "fiatal irodalomról", az "új érzékenységről") (esszé)
GAL FERENC E föld a csillagképeken A „POSZTMODERNRŐL”, A „FIATAL IRODALOMRÓL”, AZ „ÚJ ÉRZÉKENYSÉGRŐL”.. Halennének csillagképrajzolók, ha gondolkodnának ábráikról, e gondolatok, meglehet, hasonlítanának ahhoz, ami egy nemzedékről vagy irányzatról író embert zavar. Térben és időben egymástól távoli pontokat kiválasztani, síkba kényszeríteni és ad hoc vonalakkal összekötni - mindez egyetlen dologról beszél, és az nem a világ, „csak” annak folyton változó lenyomata bennem. A Vízöntő, a Kos vagy a Nyilas, mondhatni, ontológiai hasonlatai annak, hogy „fiatal irodalom” „új eklektika”, „új szenzibilitás” vagy éppen „posztmodern”. Ahogy annak a szónak is: nemzedék. A skolasztika uni- verzália-vitájának kérdései - módosítva bár - ma is értelmesek. Beszélhetek-e nemzedékről, létezik-e egyáltalán? Ha igen, mit hangsúlyozzak, az azt vagy az őkét? Torzíthatom-e az egyes alkotót és művet a közös vonások kiemelésével? Érdemes-e? Értelmes lehet-e ez más nézőpontokból is, vagy csak annyira, mintha ausztrál őslakókat győzködnék, hogy az ég bizony olyan, amilyennek én Budáról látom? Igazolható-e az írás, amelyik úgy tesz, mintha létezne a mű, amiről beszél, holott csak önálló művek eleve nem teljes megértésének részleteit állítja sorba? Vagy szóljon (szólhat?) az írás - Perneczky Géza szavaival - a korszakról mint műalkotásról? Pontosabb, ha a meghatározásnál beérem annyival, hogy olyan művekről beszél, melyek világaiban e kérdések sem egyértelműen megválaszolhatók. Ahol a jelentés olykor szépség vagy öröm, máskor a nyelvfilozófiák művészi értelmezése. Ahol a filozófia az örömről, a szépség a filozófiáról beszélhet. Ahol sejthető: az ezen művekre gyakorta kimondott posztmodern szó alkotásonként mást és mást jelent(het), és ha valamiről, e másságról beszélnem érdemes lehet. „Játékprogramomnak egyetlen igazi megoldása lehet: a Valóság.” (Kis Zoltán: Szabad értelmezések a Tepperman-ügyről). Valóság, szabadság, értelmezés. Szavak, melyekkel komolyan játszhatunk. A játék a valóság szabad értelmezése? Vagy a valóság játék csupán, a szabad értelmezések játéka is? Netán a szabadság a játék valósága, a valóság játéka? Ahogy leírom, védhetőnek érzem ezt is, azt is. Egy-egy érvrendszeren belül bármelyikre bólinthatok. És milyen alapon rangsorolnám e logikákat, és hogy várhatom el, hogy mások is elfogadjanak egy adott értékrendet? És persze, mi az, hogy nem várhatom el? Egyáltalán, melyik jó kérdés ezek közül? Ha dönteni akarok, alapozásra van szükség — de ez így kérdések ad infinitum. Pont persze bárhová tehető - /hitel. Ez egyetlen pontot jelent. Vagy a lehetőségek egy- másmellettiségének elfogadásával, a döntés felfüggesztésével. Ez több - netán sok - pontot jelöl ki. E centrum nélküli világban újra felerősödhet (fel is erősödik) a kultúrának azon vonása, melyet a felvilágosodás racionalizmusa a vallásoknál sokkalta hatékonyabban háttérbe szorított: a játék. Az élet azon minősége, változata, melyben a szabályok mindannyiunkra egyformán érvényesek, ám ahol az is nyilvánvaló, hogy e szabályok működésének milyensége a résztvevőktől (is) függ. És megfordítva is: a játék hat a játékosokra - az Antigoné éppúgy, mint a bújócska. Ember és világ viszonyának lényege is ez, hasonlata is. A szabályokba épített véletlen „alteregóját” a tudomány századunkban fedezte fel. A bizonytalansági állandóval együtt élő embernek a játék közvetlenebbül adott, otthonosabb forma és közeg, mint (volt) a racionalizmus emberének. Életprobléma lett. E ponton módosítani kell Derrida meghatározását: „a 795
