Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Gál Ferenc: E föld a csillagképeken (A "posztmodernről", a "fiatal irodalomról", az "új érzékenységről") (esszé)

transzcendentális jelölt távolléte terjeszti ki a végtelenre irányuló jelölés terét és játékát”. A távoliét lehetőség csupán - még nem tér, csak űr. Térré a játék teszi, melynek feltétele a józan önkorlátozás. Az aura, ahol a ráció, a logika sem veszi át a „transzcendentális jelölt” szerepeit, megmarad önnön érvényességi körén belül.

„Előszó: hogyan kell naplót írni? Egyetlen értelmes módszer ismeretes korunkban. Valahogy így: »júl. 10.: 2 kávé - 6 Er, 2 sör — 8 Fr, 1 cigaretta - kb. 3 Fr, metró - kb. 10 Fr, szállás - kb. 15 Fr, kenyér - kb. 3 Fr, bor - kb. 6 Fr = 51 Fr = jelentéktelen vagyok.« így tehát a most következő sorok nem tömör és kifejező naplóvá, sokkal inkább hiú és üres beképzelgéssé állnak össze (vissza).” (Kása Imre: Különleges vagdalthús). Egy műfaj használata feltételezi, hogy az író érvényesnek tudja mindazt, ami az adott formát meghatározza. A hagyományos naplóban a Bildung lineáris időszerkezetét, kiismerhető, háromdimenziós teret. E forma állítja, hogy a világ egyetlen nézőpontból leírható, elmesélhető. Megismerés és nyelv problémamentességéről szól, olyan világiéi, ahol a „transzcendentális jelölt” helyett (vagy mellett) a személyiség a tájékozódás médiuma és biztosítéka. Ahol íz élet te yei még sorssá kapcsolód(hat)nak. Erről a világról állítja Kosa Imre, hogy immár nem létezik, ha mégis, létezése marginális csupán. írása felfüggeszti az egyértelmű, folytonos teret és időt - a beszéd folytonosságát is. Saját(os) téridőt és prozódiát teremt. Szabályai az olvasónak, lehet, „beképzelgésnek” tűnnek, a mű világában azonban kizárólagos érvénnyel bírnak, azt (be)rendezik. Nem történik más, mint ami a játékába merülő emberrel, aki a játék idejében, terében és nyelvében a többiektől különáll. Univerzum más létező világok között. A kérdés (Dilthey után, szabadon), miként képes arra, hogy ebben a helyzetben valamely számára adott életmegnyilvánulást általános érvényű és objektív módon értsen meg? Lehetséges-e ez (még) egyáltalán?

„Napról napra megfeszített munkát végzek, / hogy megmaradjak a lét felszínén. / Kezdődik azzal, hogy reggel / óvatosan kell fölriadnom, mert az ágyam / kissé balra lejt, s végződik azzal, / hogy este az álmoktól való félelmemet /' az idővel kell eltöl- tenem. / És közben ott van a túlzott jelentésű / környezet, nem hagyhatom magára,

/ mert nélkülem szabadon megtörténhetne bármi, / előzmények és következmények nélkül, / s a legapróbb helyszín is azt állítaná, / hogy létezem. A testemmel kell fenntartanom / azt a vad folytonosságot minden esemény / és a többi test között, mely engem / vágytól s emléktől megkímél.” (Szijj Ferenc: A naplóhős monológja). Ma, ez: válasz Dilthey kérdésére, bár úgy tűnik „mellébeszél”. Mintha úgy válaszolna, hogy nem is értette meg a kérdést, vagy mintha értelmetlen voltát értené. Az ok: kérdés és válasz más-más világban fogalmazódtak. A rész ma már inkább az egész ellen, mint arról beszél. A téma: élni a világ dacára, nem benne. Már nem is életmegnyilvánulásokról, személyekről vagy dolgokról van szó, „csak” közös jellemzőjükről: az idegenségről. Ez a megértés általánossága. És a viszonyok minőségei: az irónia, a groteszk az abszurd. Nem cselekvő, hanem esztétikai odafordulás. Vagy inkább így: az esztétikai odafordulás cselekedete. A „hős” tettei: szavak. Mozgási tere: a gondolkodás: Ennek formája is radikálisan megváltozott; az esetleges dolgok sodrában mintha már nem is azok viszonyai foglalkoztatnák, csupán a viszonyok maguk. Tökéletes „csupaszság” nyilván nem képzelhető el, mégis az olvasónak olyan érzése van, mintha nem egy adott művelet eredményét keresné, hanem egy tetszőleges számot mozgatna a lehetséges műveletek végtelenjében - mindig van tovább. És nem csak számokról mondható ez, de a helyzetekről is, melyekbe műveleti jelekként „kerülünk”. Hogy azoknál jóval képlékenyebben „válaszoljunk” is helyzetekre - szerepekkel. A müvekben ez szövegformákat jelent(het).

„Kedves O., az átlényegülés rendkívüli esetével találkoztál. A vers megjelenési formája az átlényegülés előtt és után azonosságot mutat. Ez a tökéletesség jele, a lényegváltás •

796