Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán I. (esszé)
Számomra szinte elképzelhetetlen drill született ebből: úton, útfélen, magán- és közéletben. Az NDK számomra a kollektív divergencia országa lett, az egymást-kínzás mintája, az atomizáltság modellje. S ahol ilyen mértékben megvalósult a szolidaritás hiánya, ott a konvergencia, a kötelező (másféle) szolidaritás gazdája és felügyelője csak a hatalom lehet. Vagy fordítva? Ahol ilyen méreteket öltött a hatalom kiteijesztése, kóros elbuijánzása, ott így terjed a kényszerű fertőzöttség is? Ott ennyi taszításra kényszerül az egyén — hogy utolsó vonzásköreit megőrizhesse? Másként. Ekkora árat kell fizetni egy korlátlan (ul hazug) hatalommal támogatott kollektív amnéziáért? (Azazhogy a nácizmus minden bűne, bűnöse a másik, a nyugati oldalra került.) Ha a kiindulási pont hamis, ennyire torzul el az egész rendszer minden eleme? Nem a bűnössé nyilvánításról — sokkal inkább az aggódó gondolkodásról van szó: miként nyakazhatnak le, téríthetnek el természetétől egy népet, hogyan irányíthatják az önpusztítás felé. Ám egy másik, sokkal aggasztóbb ügy: mi lesz ha egy kollektiven hazug amnéziára még egy hasonló következik? Mi lesz, ha az újabb világpolitikai játékok után, a múlt feldolgozása nélkül a hazugságra újabb következik? Azaz: ha a közösen elfeledett hitleri korszak után a kíméletlen kommunista negyven évet is feldolgozás, szembenézés nélkül szabad elfelejteni? Nem az a baj, hogy újra könnyebbé (?) tétetik egy fél népnek, fél országnak a szégyenkező felejtés, hanem az, hogy megint hamis tudattal, torz önképpel kezdhet egy történelmi korszakot. S a következmények (az önismeret, az önértékelés) megint hamisak lesznek. Megrendített, hogy a nyugati németek erről tudomást sem vettek. A nemzeti egyesülés volt a fontos, a gazdasági ütőerő növekedése. Az évtizedek során akadtak keleten és nyugaton is német barátaim. Az összevetésben valamiképpen a keletiek voltak mindig kedvesebbek, emberibbek, ragaszkodóbbak, megbízhatóbbak. (Hogy otthon milyenek voltak, nem tudom.) Lehet, hogy a végső összegzésben minden ember egyforma? Minél több rosszat követ el az egyik oldalon, annál több vigaszra, biztonságra törekszik a másikon? Vagy egyáltalán nincs mérce, csak és csakis emberek léteznek, akik a nagyobb, kegyetlenebb nyomásra meleggel, szeretettel válaszolnak? Menekülök a túlságosan sajtos, kézenfekvő magyarázatok elől, a hálás klisék elől, mert azok csak hamis megítéléshez vezetnek. (Szomorúan dobtam el a cikk első változatát.) * Egy évig éltünk (1988—89) Nyugat-Berlinben, Európa e furcsa bohém- vagy nyaralóvárosában. Ahogy „élesedett” a rendszerek harca, úgy lett mindinkább az ütközetek helyszíne e város. Mi persze nem hadszíntérként érzékeltük. Ez volt talán a világ legnagyobb gonddal megkomponált települése, hiszen itt volt fallal (és óriási fegyverarzenállal) körülzárva a nép, innen nem lehetett kiautózni a hétvégeken, itt fenyegetett a nap minden órájában a szovjet Moloch. Ergo: itt kellett ezt feledtetni. Végtelenül dinamikus forgalomvezetéssel, sok parkkal, a lakosok 792
