Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Szilasi László: Jókai és Rudolf királyfi (Egy írói magánnyomozás értelmezése) (tanulmány)

világosan kiolvasható történelemvíziója szerint tartotta majdnem istennek Rudolfot: épp azért, mert benne, mint a magyar történelem minden nagy alakjában, Istent, a magyarok istenét láttam megjelenni, „te fogsz lenni ez országnak második Corvin Mátyás királya! Alom volt! Por és hamu minden!”

De ha ez így van, hogyan vethetett véget önkezével életének, ö, aki Széchenyi alakját öngyilkossága miatt nem vette fel a nagy népismereti munkába, mert „ily dicső hazafit mint öngyilkost nem szabad nekünk e munkában bemutatnunk.”? Miért ölte meg magát a jövendő küldötte, mikor szerte e földön mindenki szerette? Szerették az államférfiak, szerették, sőt rajongtak érte katonái, szerette családja és ő is az övéit. Miért? ,AZ ész elzsibbad, mikor ezt a tanulmányt hüvelyezi, melyek daczára annak, hogy mégis megtörténtek, mégis ethikai lehetetlenségek. Mi okozta e katastrophát? Keresi a tudomány, keresi a képzelet a rejtély kulcsát, és csak feltörő eszközre akad. Mi lehetett az ok?"

Az eddigi magyarázatokat sorra elveti, nem azért, mert hazugok, hanem mert egy kivételes ember bukását nem lehet nem-kivételes okokra visszavezetni. Merénylet áldozata lett volna mégis? Szerelmi mérgezésé? Hisz ő maga mondta, hogy mindez nem igaz, özvegye, hű özvegye pedig folytatja a férje után maradt nagy munkát: „ez a munka az ’abaton’, mely pasquino oszlopot körülfedi, melyet a vulgivaga aura féléje emelni igyekszik.” [...] „ne hidd, a mit a hír beszél!" A szerelmi indíték gaz rágalom csupán. „Mi hát az igaz?"

Jókai a beszéd e pontjáig szokásához híven semmit nem mondott, ami sérthette volna bárki érzékenységét, bárkiét, aki felületesen figyel. Az értőbb füleknek viszont fennhangon vallott a közösség által tettekre kényszerített, nevelőkkel sakkban tartott, a várakozásban demoralizálódott, űzött és üldöző, és az írásban és szavakban is valóban cselekvő, egészében a vert helyzetben is kitáró, helyesen várakozó, mert készülődő, a legmélyebben tragikus sorsú trónörökösről is. Ám arról, hogy mire is készült a jövő felkentje, már teljes nyíltsággal beszél.

„Egyike volt O azon alakoknak, a kik hivatva voltak - világtörténetet csinálni.” [...] Koszorúzott zászlókra gondolt. Lelkét a tettvágy hevíté. [...] A mellett egyenes betekintése volt a nyílt és titkos diplomatia minden szövevényébe, láthatta a be nem vallott szövetségek fenyegető keletkezését. Tudhatta jól, hogy ha a jelkiáltás elhangzik, feltarthatatlanul lángba borul egész Európa; a háború, mely akkor kitör, nem futó vihar lesz, mely végig zajlik és aztán elpihen; hanem vérözön, mely minden országot elborít s hegylánczokon, tengereken meg nem akad. És azt is tudta, hogy a nagy hatalmak fegyveres armadáin túl is van még egy tábor, mely beovatkozhatik a világháborúba: a ’nyomor’ tábora: Az a fold alatt haladó áramlat, az a tábor, melynek nemzete a ’Senki’és vallása a ’Semmi: Az apoka.lyptikus hadjárat nyomában hordja a népjólét pusztulását, a nemzetgazdasági kataklysmát. Miért ezt bevárni? Miért nem megelőzni?"

Bár akkor mindez őrültségnek vagy viccnek hangozhatott, ma, Brigitte Hamann, Günther Rothenberg és Robert Kann kutatásai után bizonyosnak látszik, hogy Jókainak igaza volt: Rudolf háborúra készült. Egy 15 éves korában írt tanulmánya szerint már akkor is tudta, hogy a Monarchia a bomlás felé tart. De sem akkor, sem később nem gondolta azt a mellőzött trónörökös, hogy a folyamat feltartóztathatatlan. A Monarchiát belülről a nemzetiségi civódások feszítik, kívülről meg Németország és Oroszország zárják körül és szorítják meddőségbe. Nincs tehát más út, mint az oszmán csődtömegen keresztül előre délkelet felé, áttörni a pánszlávizmus fenyegető arcvonalát Trappautói Cattaróig, s megelőző háborút vívni a Balkán birtoklásáért Oroszországgal, minél hamarabb. „Itt leszel császárné!” mondta egyszer Rudolf Stefániának, Konstant]nápoiyra mutatva. A trónörökös, aki állítólag Darwin hatására (!) liberális létére korántsem volt antimilitarista, már 1883-ban a hadszíntereket tanulmányozta, 1886-ra készen volt részletes haditerve, de a szövetség Németországgal nem volt aktivizálható e célra. Az ebben az évben 90 éves német császár, a 86 éves Moltke vezérkari főnök és a 70 éves Bismarck hármasa nem vállalta a támogatását, pedig

708