Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Szilasi László: Jókai és Rudolf királyfi (Egy írói magánnyomozás értelmezése) (tanulmány)

uralkodó vadászmesterét, 1888 januárjában Muerzsteg mellett, amikor önuralmát elvesztve rálőtt egy menekülő szarvasra. Hogy, hogy nem, a vadászmester épp Ferenc József mellett állt. De a lövés nem a császárt találta. Az ügyet eltitkolták. Jókai tehát nem mondja, hogy Rudolf, igazi (politikai) sikereinek hiányát pótolja vadászsikereivel, nem mondja, hogy Rudolf 1887-től szinte kényszeresen vadászik, nem mondja, hogy rövid életében mintegy 800 szarvast lőtt, ebben sem közelítve meg a vágyott és gyűlölt apai ideált, a 48 345 db nagyvadas teljesítményt - de mindennek elhallgatásával, pusztán azzal, hogy ott beszél a vadászatról, ahol a műfaj szerint a trónörökös jeles tetteinek kellene sorjázniuk, mindezzel majd azt mondja, amit Bismarck írt egy követi jelentés margójára, piros tinával, felkiáltójellel, indulatosan, aggodalmasan vagy megértőn: Rudolfot „csak egy emberélet választja el a tróntól!”

Az írásra méltó tettek ily beszédes megidézése után az olvasásra méltó művek sora következik: Tizenöt nap a Dunán, Vadászatok és szemléletek, Keleti utazás. A szalonképes művek ezek, Jókai elhallgatja pl. a Bécs helyzete és jövőnk című 1875-ös tanulmányt, melyben Rudolf először fejti ki Ausztria legfontosabb feladatát, hogy az évszázados török uralom alatt műveletlenül maradt, de nagy energiájú délszláv népeket szellemileg meghódítsa és egy birodalomban egyesítse. Nem említi az angliai út után született 1878-as cikket sem, mely a társadalmilag teljes mértékben haszontalan osztrák fönemességet ostorozza. Nem elemzi tehát, mert nem is teheti, sem a birodalom megmentésén fáradozó, sem a radikális liberalizmussal rokonszenvező Rudolf gondolatvilágát, hanem éppen a látszólag legkikezdhetetlenebb és legnagyobb művet, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben címűt, annak létrejöttét taglalja. Rudolf 1884-től serénykedik a mű létrejöttén, a magyar kiadáson épp Jókai szerkesztői közreműködésével. Jókai elsősorban politikai tettet lát a soknemzetiségű szerkesztőbizottság uralkodói hatalom nélküli összefogásában, mely tett egy eljövendő, megújult birodalom létlehetőségének allegóriája és biztosítéka lesz, „valódi programmja a jövőnek: utasítás a népeknek egy boldogabb kor ígérethona felé.” Jókai olvasata szerint Rudolf egy lazább konföderációnak képzeli az eljövendő monarchiát, mely tiszteletben tartja a népek saját nemzeti érzését, épp ebből épül újra, ahogyan a trónörökös mondta: „czáfolatokba bocsátkozni a megtámadókkal szemben felesleges, a rossz indulat ellenében tanúsítsunk mi jó indulatot: ez legyen a fegyverünk és vértünk, bizonyítsuk be tényekkel, hogy mi minden nemzetiség iránt egyenlően igazságosak vagyunk, s igyekezzünk megnyerni a munka számára minden nemzetbeli írókat és művészeket. A kinek pedig a hazaszeretetünk sérti az érzelmeit, az ellen legyen oltalmunk a souverain megvetés.”

Jókai szerint Rudolf szónoklataiban is gyakran elrejtette az új állam alapgondolatait, „mint megannyi stadiummutató kő van letéve egy-egy örök emlékű jelmondata”. Itt már bevallottan az eljövendő jobb kor beszélő, már most is megnyilatkozó szellemének tartja a trónörököst, és ezen a ponton úgy tűnhet: Jókai is osztja kortársai Rudolf-kultuszát, majdnem kritikátlan istenítését. A kultuszon a trónörökös maga is dolgozott: nyíltan magát tekintette a legtermészetesebben kiválasztott személynek a Monarchia megmentésére, szemlélete szerint a törekvéseit gátlók az ország jövőjét veszélyeztetik. De rajongói számára kiválasztottságáról és egyben bukásra rendeltségéről vallott a születésekor leszakadó, de senkit meg nem sebző schönbrunni óriáscsillár, a Pesten elénekeltetett Klapka-induló, a spiritiszták estélyén János Szalvátor főherceggel leleplezett testet öltött szellem (Bastian volt, egy nyugdíjas cirkuszi bohóc), a Potsdamban elejtett fehér szarvas, a tengeri úton oktató céllal meglőtt palackorrú delfin, a lovaglás közben szerzett fejsérülés, szerencsés menekülése a megfúrt ‘Lloyd Berenice hajóról, és a halála után nem sokkal megjelenő Gregorio Degrote nevű hittérítő, aki állítólag a nyílt tengeren, Port Said és Brindisi között, már január 29-én hírül vette, hogy a trónörökös öngyilkos lett. Hívták Harun al Rasidnak, a Habsburg Hamletnek - s csak ő nem tudta, hogy felesége, Stefánia, szeretőjét, Potocki grófot becézi Hamletnek. Jókai azonban nem ezért, hanem saját, regényeiből

707