Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Lőrinczy Huba: "Minden nagy elválásban benne rejlik a téboly csírája" (Márai Sándor: Napló 1945-1957) (tanulmány)

alkalmazott-világ lenni - jegyzi föl a tengerentúlon Márai Az emberek nagy többségének vágyálma nem az, hogy teremtsenek valamit, hanem elmajszolnak azon, amit a múlt században a nagy, vad szellemű, tehetséges pionírok teremtettek” (258-259.)- Kiürülés, eltörpülés mindenütt, s az egykor volt igényt, tartást, ethoszt - úgy tetszik a szerzőnek - nem csupán a vele szemben ellenséges világ pusztítja. „... a tűzhányó bennünk van, a polgári lélekben” - döbben rá (16.). Az örökérvényűnek vélt világkép felrobbant, kiveszőben a régi ideálok, jóvátehetetlenül föllazult, elernyedt a lélek.

Márpedig a klasszikus, az értékteremtő polgár eltűnése az egyéniség halálával is ekvivalens Márai szerint. A „szép, új világiban csupán megtűrt, de nemkívánatos tüneményként, gyanakodva szemlélt zárványként létezhet a valódi individualitás. Az egyéniség: „rögeszme” (30.), az egyéniség „... közösségellenes, eretnek! szerep” (250.). S mégis - hajtogatja makacsul e Napló, akár az előző új műveltséget s vele új ciklust a történelemben kizárólag az egyéniségtől várhatunk (140.). Sosem a massza, a tömeg forrja ki magából a nagy eszméket, teremti a géniuszt - ellenkezőleg! Az igazi szellem sugározza lefelé a kultúrát (201., 242.), „Minden műveltség arisztokratikus” (201.). A felelősség terhét, a „partizánsorsot” - meglepő s merőben véletlen egybehangzás ez a lukácsi terminológiával! - vállaló egyéniség épp ezért az utolsó remény, mentsvár a civilizációba közönségesedett világ számára, az egyetlen orom a végeláthatatlan lapályon (278., 288-289.).

S a valódi individuum felelősségéből az író, a művész mérhetetlen felelőssége is következik. Ha kevesen figyelnek is rá (266.), ő az a - Márai egyik kedvenc szavával élve - „dignitás”, „mely - s ezt már József Attilától citáljuk - igazodni magára mutat”. „A »több« soha nem segít egy népen; csak a »más« segít, a különb” (105.), ámbár az író, a művész szerepe „... a mai társadalomban” egyelőre olyasféle csak, mint a Bamum-cirkusz bohócáé (274.). Minden nagy költő a „népnek” ír, de nem a „népből” meríti ihletét (242.); Arany például „... legjobb ösztönzéseit nem tilinkós kondásoktól, hanem ... az örökké »urbánus« világirodalomtól kapta” (286.). Az igazi alkotó csakis egy módon szolgálhatja a közösséget: „... ha tökéletesen megismeri és föltétien művészi erővel kifejezi egyéniségét” (15.), a minőségi lét, az új műveltség igényét sugározva ekként magából. Századunk íróit - Márai úgy találja - két vonzás is eltérítheti magasztos küldetésüktől: a politika szirénhangja az egyik, másik az öncélú, szemfényvesztő játék deleje. Még itthon veszi észre az előbbi veszedelmet, az utóbbi ellen már emigránsként hadakozik. „Tapasztalom - írja maró gúnnyal -, hogy.minden író annyit veszít írói és erkölcsi súlyából, amennyi az általa kiszorított politikai szerepkör súlya” (21.). A hatalom kizárólag a művészek segedelmével nyerheti el a maga legitimációját, a jóváhagyó gesztus viszont prostituálódást, hitelvesztést jelent ez utóbbiak számára (33-34.). Márai nem hisz holmi „... végzetes társadalmi kötöttségben” (19.), annál nagyobb nyomatékkai hangsúlyozza: a humanizmustól eredendően idegen minden fanatizmus, az erőszakos megváltás programja, az alkotónak mindig az erasmusi „gyávaságot” kell vállalnia (46., 56., 66-67.). A száműzetésben élő írót már nem a politika, hanem „... a korunkbeli svindliművészet ellen” fogja el „... egyféle émelygős harag” (98.). A Napló újra meg újra hevesen ostorozza azokat, kikből hiányzik Conrad Ferdinand Meyer, Renoir, Manet polgári, mesteremberi tudása, elmélyültsége, megbízhatósága, az az áhítat, alázat, aprólékos műgond, amely eleven még a nápolyi iparosok szurtos műhelyében (46., 98-99., 154—155., 245. stb.). A dadaisták, az „absztraktok”, Picasso, Léger, Braque hűtlenné váltak ez ideálhoz, amit csinálnak, „... fájdalmas csalás”, „... szemfényvesztő játék” csupán (98-99., 184., 218-219., 315., 326. stb.). Megkapja a magáét a kortársi költészet és zene is (208.), a diárium szerint Joyce a pályakezdést követően „... erőszakolt, szándékolt kaland”-ba, majd „... elmebajos rikoltozás”-ba csapott át, hogy „... az újkori irodalom lochnessi szörnyszerűségévé” váljék (196., 282.), Proust, Giraudoux „szétfecsegték” a hajdan nagy és „arisztokratikus” francia prózát (316.), sőt: Márai még önnön,

702