Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Lőrinczy Huba: "Minden nagy elválásban benne rejlik a téboly csírája" (Márai Sándor: Napló 1945-1957) (tanulmány)

lázadó ifjúságának egyik mesterétől, a „modoros” Franz Kafkától is elhatárolódik (211., 281-282.). Hátat fordítva minden avantgárd törekvésnek, az író saját, expresszionista indulását is megtagadja, s mondanunk tán fölösleges: e pontokon a legnehezebb maradéktalanul azonosulnunk nézeteivel.

Mindez, a történelemvíziótól a művész küldetéséig - magától értetődőn - nem ellentmondásmentes, kiegyensúlyozott, abszolút koherens rendszerként van jelen a Napló világában, csupán az utólagos (s némileg önkényes) rekonstrukció láttatja ily homogénnak. Márai majd ide, majd oda veti a hangsúlyt, majd ezt, majd azt az összetevőt emeli a fókuszba, ám ha építménye örökösen billenékeny is, határozott, kiérlelt, megszenvedett gondolati talapzattal rendelkezik.

Ki e Naplóról ír, munkájával csakis elégületlen lehet. Képtelenség kimerni az óceánt, képtelenség akár csak megérzékíteni is e foljegyzésfüzér hallatlan tematikai, intellektuális és nyelvi gazdagságát. Természetes, hogy elvétve fáradtabb, invenciótla- nabb, így érdektelenebb részletek is akadnak, természetes, hogy a szerző némelykor, csak korábbi önmagát ismétli (az írás itt is fölébe emelődik az életnek: 14., 98., Márai ezúttal is elhárítón szól a nemiségről: 132., 153. stb.). A diárium egésze mégis a bőség, a szakadatlanul újuló szuverén gondolkodás dokumentuma. Roppant fontos, amit a világirodalomba nem integrálódó magyar literatúra hiányairól olvashatunk (47., 89-90., 111.), s Márai személyiségét, felfogását jellemzi az is, ami Naplójából kimarad. A koreai háborút például egyetlen szóra sem méltatja, s - eltérően régebbi gyakorlatától - készülő műveiről sem tudósít. Nyelve ezúttal is sűrű, rendkívül igényes és pregnáns, gyilkos iróniáját pedig csak egy példa szemléltesse: „Május 1. A város vörös lében úszik. (...) A kórházban járok, s látom, hogy mindenki elmegy az ünnepi felvonulásra, az orvosok is. Kérdem, a betegeket is kötelezik-e, hogy kivonuljanak? Megnyugtatnak, hogy nem. De nem is lenne közönséges látvány, ha egy csapat lelkes beteg is részt venne az ünneplő menetben, vörösvérsejtek leleteit lobogtatva” (79.).

A diárium terjedelmes - félszáz oldalnyi! - jegyzetanyagát ezúttal is Gellériné Lázár Márta és Grozdits Judit készítette. Derekasabb, megbízhatóbb munkát végeztek, mint legutóbb, és semmiképp sem akadékoskodás részünkről, ha néhány hiányosságra, szépséghibára rámutatunk most is. Az olasz, angol stb. szavakat, szókapcsolatokat olykor (152., 154., 161., 284.) nem fordítják, viszont fölösleges eufemizmussal - „koszosul esik” - ültetik át magyarra Luther egyik kijelentését. Márpedig az „Es regnet Dreck” (46.) annyit tesz: Szar esik - s az efféle vaskosság nagyon is jellemző volt a reformáció vezéralakjának stílusára (a mondat különben sem az időjárásra, hanem a parasztháború keltette zűrzavarra utal). Einstein képletéhez (47.) a jegyzetírók nem fűznek semminémű kommentárt, Giuseppe Mazzini meg jóval több volt, mint „olasz író és esztéta” (201.), kivált, hogy korábban már - a 141. oldalhoz illesztett jegyzetben - a Risorgimento egyik fő személyiségeként említtetett. Korántsem bizonyos, hogy az „Olyan korban éltem...” kezdetű mondattal Radnótira utal Márai (51.), ha San Gennaroról megjegyzik, hogy utóbb az író egyik hőse lett (123.), Bolzano, egy korábbi regény színtere is érdemelne ugyanennyi figyelmet (145.). A Napló szerint Erzsébet királynő fejeztette le John Fishert (106.) - ezt oly végtelen tapintattal igazítják helyre, hogy a szerző tévedése^ ki sem derül, az alaposan eltorzult Babits-„idézetet” pedig (.Arany, a »forradalmár a nyárspolgár álarcában«”?: 279.) egyáltalán nem is javítják. Aligha szerencsés megnyilatkozása ez a kegyeletnek. S itt tesszük szóvá, immár a nyomda terhére róva: a 131. oldalon az „egyéniség nyűg, ...” indulású sor kétszer is szerepel („cserébe” egy másik sor nyomtalanul eltűnik...), hasonló a hiba a 94. oldalon, az innen hiányzó szövegrészt viszont pótolni tudjuk. íme: „Életem a Könyvnek adtam, s ez a Szörny néha megrémít.”

„Három életforma van: az ulyssesi, ajézusi, a fausti. A többi adóalany” -formuláz egy helyütt (101.) ítéletet Márai. A Napló nem hágy kétséget afelől, hogy szerzője első renden ulyssesi alkat, ámbár fausti vonás is akad benne elég. S ez a nyughatatlan bolyongó, ez a modern Odüsszeusz, kinek igazi világa a Mediterráneum, ki rendre

703