Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Lőrinczy Huba: "Minden nagy elválásban benne rejlik a téboly csírája" (Márai Sándor: Napló 1945-1957) (tanulmány)

eltűnése — úgy tetszik a szerzőnek - A Nyugat alkonyában kifejtetteket igazolja. Ezért beszél - Spenglerre hivatkozva - Márai a civilizációba áthűlő kultúrák bomlási tüneteidről, megjegyezvén: „A műveltség időnként meghal, s halálának körülményei és a hullafoltok is azonosak” (32-33.), ezért érzi magát és helyzetét azonosnak egy hajdani római íróéval, hiszen tudta az is: „... amíg ő fürdőzik és olvasgat, körülötte megszűnik egy műveltség” (24.), ezért mondja egy helyütt: az „Európai Ember” vállalkozása „...a napnyugati műveltség volt. Háromezer éven át eltartott. Ma már csak romok maradtak belőle; Cumaeben is, máshol is; az idegeinkben is” (118.), ezért jelenti ki más helyütt: „Európa csodálatos, egy hibája van csak: az, hogy nincs”, mert régi egységét százféle határ szabdalta szét (196.), ezért véli úgy: „A napnyugati civilizáció Leonardo da Vinci műhelyében kezdődött. Lehet, hogy a General Motors műhelyében ér véget” (232.), ezért jósolja: „A jövő, legalábbis a nagyhatalmak távlatában: indusztrializmus és militarizmus. De az indusztrializmusra felépülő militarizmus mindig egy civilizáció végét jelenti”, s „... az utolsó rezervációs területek”, „Dél-Amerika, a mediterrán partvidék” már csak ideig-óráig létezhetnek (275.). Az ember birtokolja az önnön elpusztítására alkalmas fegyvereket (47., 49.), s noha Kelet és Nyugat roppant párviadalát szemlélve, nem kétséges Márainak: előbb-utóbb „... megbukhat az egész bolsevista kísérlet” (151.), mert lényege a terror, „... mert nem emberszabású” (163-164., 301.), az amerikanizált jövendő sem különösebben lelkesíti. A gigantikus méretek, az eltömegesedés, a konvencionalitás, az örökös sikeréhség világa (285., 290., 337.) is rideg és sivár, az otthonosságadó, valódi kultúra hiányzik belőle. Hasonlatosan André Malraux-hoz (vö.: Korunk szellemi körképe. Washington, 1965. 464—465.), Márai is azt tartja' hogy sokak számára Isten után már az ember is halott. „E század nagy élménye, hogy az Embert megöli a Tömeg. Marad - a Tömegen belül, Isten nélkül - egy hámsejt-tömeg, az ember, aki várja Godot-t” (306.), s a modern amerikai művészetből is hiányzik „... a vallási energia”, „... a vallási sokk”, „a nagy Vita—Párbeszéd Istennel és az Emberekkel...” (285.). Márpedig nem kétséges a Napló írója szerint, hogy a halhatatlan lelket és a mindenhatónak vélt értelmet a „Ttermészetfblötti” adta nekünk, s az imádkozik jól a Teremtőhöz, aki „helytáll, erős, tevékeny”, s „... a születés és a halál partjai közt” védi magát, gondoskodik önmagáról (325-326.). Noha Márai ízig-vérig kartéziánus, ekként a világ dolgairól adott magyarázatai szigorúan észelvűek, eszmélkedésének egén folyvást ott dereng az Isten, kinek „... nincs vallása”, ki „... felekezet nélküli” (233.). A hivalkodó ateizmus ingerültté teszi: „Ha valaki nem hisz Istenben, hanem valamilyen suta, korlátolt vagy pökhendi és nevetséges magatartás vélt biztonságából tagadni meri Istent: fájdalmas elégedetlenséget érzek. Lehetetlen belenyugodni, hogy akadjon ember, aki nem hisz Istenben” (262.). Egyszersmind észelvű és Isten-elvű ilyképp a Napló felfogása, a gondviseléselv adta nyugalom azonban kimarad belőle. „... gondoskodik-e ... »személyesen«, Isten az emberről? - tépelődik Márai, majd így folytatja: Ezt nem tudom. Néha van valami, érthetetlen útmutatás, sugallat ... de mi ez?” (326.), másutt meg kijelenti: „Isten haragja: a közöny” (232.). Megengedve, sőt, tételezve, hogy a Teremtő kihúzódott a maga alkotta világból, s egy-egy rejtjeles üzenetet leszámítva, egyedül hagyta teremtményeit, a diáriumban újra s újra megnyilatkozó hit a deizmushoz lép közel.

Látva a Nyugat, egy kultúra alkonyát, a klasszikus, az értékteremtő és -hordozó polgár alkonyát is látja Márai. Áhítatos alkotás helyett sokkal inkább a mohó fogyasztás az eszmény, a nagyszerűséget a kisszerűség, a választottság tudatát a közönségesség váltja fel. Amily ihletett szóval s büszke öntudattal magasztalja a Napló a szerző őseit, a város- és műveltségépítő, nem vegyülő, „felfelé és lefelé” egyaránt gőgös szász polgárokat, kik rajta hagyták öklük és akaratuk bélyegét a magyar Felvidéken és Nyugat-Európán, ugyanoly utálkozó megvetéssel beszél a helyükbe tóduló silányak, a „bugrisok”, a „kupecek” lakájerkölcsű, értékpazarló mentalitásáról (259., 16.). „Pionírok” voltak a hajdaniak, akár az Újvilág meghódítói, s a nagyszerű hagyományt itt is, ott is méltatlan utódok herdálják. ,„Amerika kezd ... hivatalnok- és

701