Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Lőrinczy Huba: "Minden nagy elválásban benne rejlik a téboly csírája" (Márai Sándor: Napló 1945-1957) (tanulmány)
hogy New York ködben s napfényben imbolygó felhőkarcolóit megpillantván, mégis azzal áltassa magát: Velencébe érkezett. „De ez a másik Velence - józanodik ki tüstént nem a settecento, hanem az atomkorszak Velencéje” (182.). A hontalanság, az idegenség, az elveszettség tépő fájdalma az Újvilágban rohanta meg igazán Márait. Európán kívül „... semmi nem emberszabású többé abban az értelemben, mint a mediterrán öbölben” - vetette papírra (285.). Élnie lehet az emigránsnak a hagyományhiány és a kolosszalitás New Yorkjában, meggyökereznie aligha. Ezért kell Arany János verseibe mint „mentőövébe kapaszkodnia „az óceán partján” Márainak (187.), ezért érezheti „Hosszú ideje” első „ismerősiének a koldust, ki oly „nyugodtan aludt” egy templom előterében, mintha Nápolyban volna (229-230.), s ezért sóhajt föl négy év múltán is: „Még nem vagyok »közelebb« Amerikához...” (295.). Nem csoda, hogy amidőn a hazatérés csalfa reményét megcsillantotta 1956 őszének magyar forradalma és szabadságharca, az író azonnal Európában termett, majd csüggedten, de fegyelmezetten visszatért az Újvilágba, s a „felszabadulást” követő első, még aprócska csalódás rögzítésével induló Napló az amerikai állampolgárság fölvételének ünnepélyes és szívszorító aktusáról tudósít befejezésül. Consummatum est. Ámbár kétséget kizáróan folytatása ez a diárium az 1943-ban és 1944-ben vezetettnek, mégis felötlően, számottevően különbözik amattól. Az eltérést, a változást nem csupán oly apróságok jelzik, mint hogy - szemben a korábbi Napló követte gyakorlattal - Márai itt már sűrűbben köti jegyzeteit hónaphoz és naphoz (pontos dátumokkal kivált sorsfordító „pillanatokban”, így például 1956 vészterhes őszén találkozhatni) - az átalakulásnak jóval markánsabb bizonyítékai is akadnak. Eldönthetetlen, hogy az író utólagos rostálása volt-e szigorúbb, avagy ab ovo kevesebb dolgot tartott megörökítésre méltónak Márai; tény úgy is, így is: látványosan módosul a feljegyzések mennyisége és karaktere, elannyira, hogy nemegyszer válik kétségessé, vajon diáriumot olvasunk-e. Ha a Thomas Mann-i metódus adná a naplóírás követendő mintáját, semmiképp. A varázshegy szerzője - túl azon, hogy a rá jellemző szívóssággal és pedantériával egész életén át, napról napra vezette a maga diáriumát, hogy a színhelyet s a dátumot illetően soha nem hágy kétségben, hogy bejegyzései többnyire bőségesek s gyakorta hosszú fejtegetésekbe torkollanak - az aprólékos, tényrögzítő megoldást vélte üdvözítőnek. „Szeretem megragadni az elszálló napot érzékelhető eseményeiben és utalásokkal a szellemi történésekre is, s teszem ezt nem annyira az elmélkedés és újraolvasás miatt, mint inkább a számadás, az összegezés, a tudatosítás és a kötelező önkontroll szellemében...” (vö.: Thomas Mann: Naplók/1. 1918-1921, 1933-1939. Bp., 1988. 269.). S megfelelően e vallomásnak, az ő diáriumai rendre följegyzik az időjárást, az elfogyasztott ételeket, az emésztési panaszokat, a fogfájást és a gyógyszereket, a sétákat és a beszélgetőpartnereket, tudósítva persze a hangulathullámzásokról, az épp aktuális munkákról és olvasmányokról s a levelezés gondjairól is. Thomas Mann inkább a lét felületibb szférájára, a kis konkrétumokra, az „érzékelhető eseményekre” veti a hangsúlyt, a hétköznapok untalan ismétlődő, banális, érdektelen avagy triviális jelenségeinek precíz megörökítésétől sem tartózkodván. Noha utal „a szellemi történésekre is”, viszonylag ritkán jut nekik a főszerep; a töprengés, az eszmélkedés, a filozofálás nemegyszer teljességgel kimarad, s amidőn mégis föltűnik, nagyobbrészt a mellékesbe, a bejegyzések perifériájára szorul. Márai - holott úgyszintén „a számadás, az összegezés, a tudatosítás és a kötelező önkontroll” jegyében vezeti a maga Naplóját - merőben más koncepciót követ. A Thomas Mann-i elképzelést mintegy a visszájára fordítva, számára a szellemi történések az igazán lényegesek, s jóval gyanakvóbb, szkeptikusabb az érzékelhető eseményekkel szemben. Időjárásról, sétákról, beszélgetésekről, hangulatokról beszámol némelykor ő is, ámde mi sem idegenebb tőle, mint az effélék már-már kötelező, gépies s egy kissé öncélú és fölösleges könyvelése. Tudja, mily könnyen és gyorsan avulnak, fakulnak, válnak közömbös hordalékká az ilyfajta részletek és konkrétumok - miként „... ma már senki nem emlékezik...” a Stendhal útijegyzeteiben magasztalon emlegetett színészek nevére 699
