Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Lőrinczy Huba: "Minden nagy elválásban benne rejlik a téboly csírája" (Márai Sándor: Napló 1945-1957) (tanulmány)
LORINCZY HUBA „Minden nagy elválásban benne rejlik a téboly csírája” MÁRAI SÁNDOR: NAPLÓ 1945-1957 1949 januárjában, már nápolyi lakosként, néhány hónappal az életfogytig tartónak aligha tervezett emigrálás után vetette papírra a címül választott szentenciát Márai Sándor. Goethétől idézte, természetesen németül („In jeder grossen Trennung liegt ein Keim von Wahnsinn”), elöljáróban megjegyezvén: noha unja a weimari költöfejedelmet, mindig van egy mondata, amely megüt”, majd hozzáfűzvén a citátumhoz: megértettem, miért éreztem, minden gyakorlati nehézségen és veszélyen túl, végzetesnek a pillanatot, amikor elhagytam Magyarországot” (99-100.). Az 1945 és 1957 között írt Napló java, mintegy háromnegyede e szükségszerű, mégis fatális perc következményeiről, az emigránslétben tenyésző csöndes tébolyról tudósít. Illően Máraihoz, visszafogottan, fegyelmezetten, racionálisan. A spontán, kendőzetlen panasz, a tartózkodást félresöprö érzelemkitörés - „Néha, olvasás közben a rettenet: tudok-e még magyarul?” (194.) - fölötte ritka, annál gyakoribb a mély rezignációval, olykor finom, de fájó öniróniával átszőtt, illúziótlanul józan és okos számvetés. Babits Arany Jánoshoz címzett szonettjének híres fordulatait kölcsönözve: csupa „takart seb” ez a följegyzésfüzér, „festett vérzés” egy sem akad benne, ám - jóllehet karaktere indulati helyett éppúgy gondolati, mint volt az előző, az 1943-ban és 1944-ben írott Naplóé - az önkéntes száműzetés kezdetétől mindvégig benne gubbaszt a haza- és otthonvesztés, a gyökértelenné válás hallgatag őrülete. Egy több hónapig tartó és sóvárogva várt nyugat-európai körutazást leszámítva, 1948 késő nyaráig maradt Magyarországon Márai Sándor. Itthon élt még, de mind kevésbé otthonosan. Riadtan és tehetetlenül, egyre fokozódó viszolygással és döbbenettel figyelte a bolsevista szellem elúrhodását, a haza vakvágányra térülését („Mi kezdődik? A csajka és a terror” - jegyezte föl: 65.), hogy végül, polgári és alkotói szuverenitásának megőrzése végett - egy, az Ostrom alatt írt versének szavával - a meghittből kilépjen a végtelenbe. Minő tépelődések, lelki gyötrelmek után választotta ezt „... az egyetlen lehetőség”-et, a Napló nem örökíti meg. Mindössze egy, Descartes maximáját epekeserűen a visszájára fordító feljegyzés utal a szükségszerűnek és végzetesnek sejtett döntésre: „Nem gondolkozom, tehát vagyok. Ha gondolkoznék, talán megsemmisülnék” (81.). Svájcon át Itáliába vezetett az emigráns útja, s Nápolyban, a Posillipo dombján lelt ideiglenes lakhelyet. A Márainak oly kedves Mediterráneum egyik legszebb vidéke ez, ám hasztalan idézik a város térés udvarai Kassát, a szülőhelyet (100.), hasztalan a szutykos sikátorok nyüzsgésében és a parányi műhelyek láttán megannyiszor éledő otthonosságérzés, hasztalan a tenger, a tájak, a templomok, a könyvtárak, a múzeumok számtalan csodája, hasztalan a kétszer is (156., 168.) ugyanazon szóval rögzített fölismerés: „... arra gondolok, nagy szerencsétlenség lesz, ha egyszer el kell mennem innen” - nincs nyugovása a száműzöttnek. 1952 tavaszán - az indoklás kimarad a Naplóba1 - az író odahagyta Itáliát, oda Európát, 698
