Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Martos Gábor: "Végül is komoly játékok voltak ezek" (Beszélgetés Tompa Gáborral) (interjú)

Ugyanakkor mégis játszol a költészetedben is; egészen pontosan a Visky Andrással

írott „négykezeseitek” egyfajta irodalmi játéknak tekinthetők, nem?

Igen. Úgy érzem, hogy én ugyanazt az utat jártam be, amit például Markó Béla, csak éppen fordítva; Markó Béla egy kötetlen forma felől érkezett a szonettek tökéletes formai csiszoltságához meg szigorához; nekem a szabadvers ment nehezebben, de most a négykezesek hatására több szabadverset is írtam. Persze nem tudom, hogy ez a négykezesek hatása-e, vagy belső szükségszerűségből adódott. Játék ez valóban, de ebben a játékban van valami rendkívül nagy fegyelem is. Tudniillik mi úgy írjuk ezeket a négykezeseket, hogy egyikünk elkezdi, a másik folytatja, aztán megint váltunk. Előzetes megbeszélésről természetesen szó sincs. Na most a szigor az abban áll, ez a fegyelem, hogy fel kell adnod azt a magadat, amellyel elkezdted a verset, hiszen miután abbahagyod, és a másik folytatja, te már egy egészen más folytatást találsz magad előtt, mint amit mondjuk te folytattál volna; neked igazodnod kell a másikhoz, s végül a vers önmagát fejezi be valósággal. Tehát ez a látszólagos játék talán még nehezebb; amennyiben ez sikerül, akkor én sokkal jobban fogok örülni neki, mintha egy jó verseskötetem lenne nekem, vagy Andrásnak, mert akkor - azt hiszem - ebben a rendkívül magányos műfajban, ami a vers, sikerül egyfajta olyan közös játékot megteremtenünk, amelyben nem is csak a játékosság, hanem - hogy úgy mondjam - az alázat, az áldozathozatal - egy kicsit súlyos talán ez a megfogalmazás -, a lemondás gesztusa van tulajdonképpen.

Nézd, annak az esélye, hogy egy színházi embernek a neve fennmarad... de az sem jelent semmit; jelentéktelen anekdotává, színháztörténetté, valami olyan száraz adattá válik, aminek semmi köze sincs a színházi mágiához, a színházi varázslathoz. Félreértés ne essék, nem azért írok én verset, mert félek, hogy a színház ennyire tragikus művészet, és nyomtalanul eltűnik a nevem. Az, hogy a nevem fennmaradjon, az lényegtelen. Hanem úgy érzem, hogy az, amit az előadásaimban fogalmazok meg, azok a gondolataim, vagy az a mondanivalóm - hogy egy ilyen elkoptatott kifejezést használjak - azok végül is először valahol mindig már a verseimben is megtalálhatóak. Nem is tudom, hogy mondjam... én a színházat tulajdonképpen nem tekintem szakmának. Ha most megkérnél, hogy az Othellót rendezzem meg, akkor annak ellenére, hogy tudom, hogy remekmű, és tudom, hogy fantasztikus előadások születtek belőle, nem tudnám megcsinálni. Lehet; hogy nincs közöm a műhöz, nincsen meg az a - mit mondjak - ...biológiai kapcsolat. Én úgy érzem, nagyon fontos dolog az, hogy ha az ember verset ír, vagy színházat csinál, úgy mondanám, hogy biológiai kapcsolatba kerül a formával valamiképpen. Ez a színházban sokkal nehezebben jön létre, mert meg kell találni azt a művet, ami elindítja benned ezt. Én valószínűleg olyan alkat vagyok, aki egyrészt magányos, de nem bírom sokáig. Verset írni sem bírok sokáig, mert azért az egy nagyon meghosszabbított magányt igényel, s akkor ilyenkor szeretek színházat csinálni. Én azt hiszem, hogy ez két egyenrangú művészet; a nagy költészet és a nagy színház engem mindig csodálattal tölt el. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem szégyellem, hogy mindkét műfajban vannak eszményeim, noha a színház világa, a színházi társadalom, az - úgy érzem — erkölcsileg más, mint a költőtársadalom. Nem azt mondom, hogy erkölcstelenebb; másféle erkölcsű. És ez a tragikumából, a múlandóságából adódik. De én egyaránt tudok örülni annak, hogyha egy pályatársam kiváló előadását látom, vagy annak, hogyha egy kitűnő verset olvasok valakitől; aki lehet barátom, vagy lehet csak kortársam, de lehet ellenfelem is, mert abban a pillanatban a mű érdekel, és nem a személy. Tibb olyan pályatársam van, akinek több versét is kívülről tudom; Markó Bélának is, Zsófinak is, Gézának is, és a többieknek is. És úgy érzem, hogy ez így van rendjén.

Visszakérdeznék még a szellemi közösségre; ez az annak idején nagyon együttvolt

társaság nagyon szétszóródott az utóbbi néhány évben - nemcsak azért, mert

694