Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Nagy András: Meghitt félreértések délutánja (regényrészlet)

rá egészen közelről Kierer, de a pusztító magábazártság feloldását minden német akarja, az odaadást is akarja, s azt a harmóniát is akarja, amely saját vágyainak beteljesülését ígéri az egyetemesebb vágyakozásban: ezért szent most ez az állam, mely a németség vakmerő képességeire épül, ezért nem lehet sok semmiféle áldozat, ezért váltja meg züllött bölcselkedéseinket az erő, s ad újabb értelmet neki, s ezért tudjuk majd éppen onnan kicsikarni a választ, tehát a reményt, ahonnan végképp száműzni kívántuk már: a történelemből, abból tehát, amit nemzeti sorsnak nevezhetünk.

És a búcsú mégsem következett ezekből a mondatokból, a kezét nyújtó Kierer, mintha jegyzőkönyvbe mondaná, foglalta össze: habilitációs témájának módosítása ellen nem emel kifogást, sőt: támogatólag nyújtja be a dékánnak, s bár bizonnyal tudja, nem az egyetlen pályázó, semmiféle hátrány ebből nem következhet.

Akkor már ismét a folyosón volt Friedrich, s negyedszer kattintottá fel zsebórája fedelét, ám egyszer sem tudta megjegyezni még, hány óra is van, meglepetéssel vegyes megnyugvással vette tudomásul, hogy éppen húsz percet szabott ki számára ez az új profésszor, majd az aulába ért, arckép és névsor közé, s nem tudta szégyellni, hogy vágyakozása eziránt a megváltozott akadémia iránt sem csillapult. Sőt: amióta tudhatta, hogy más aspiráns is van a megürült helyre, azóta kissé növekedett is.

Milyen aljas, és hűtlen is a remény.

S hogy valamit találjon, amire emlékezni tud, s mert minduntalan amúgy is emlékezetébe villant, a lerágott körmű ujjakat látta maga előtt, melyek szorítása, távozáskor az udvariasnál erősebbnek tűnt, mintha bele kellett volna szorítania mindazt, amit sem elmondani, sem érteni nem lehetett; ezt pedig ujjai végképp nem feledték.

690