Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Nagy András: Meghitt félreértések délutánja (regényrészlet)

fotelbe ereszkedett, s a gyűrűt nézte, amelyen a diákszövetség emblémája domborodott, ősi és vad társaságé, egykori csínyeiket sörök fölött hahotázva mesélték nemzedékről nemzedékre, s bár ezek sem durvák, sem veszedelmesek nem voltak, az egyetem liberálisabb vezetése működésüket éveken át tiltotta, mégis.

Hasonlatot mondana, felelte Friedrich, s bocsássa meg, de megérti talán, hogy közelsége s vágyai miatt nem tud higgadt elemzésbe kezdeni erről, no meg válasza sutasága eleve bekalkulálható lesz, s itt kiejtéséből hallotta meg hirtelen: mennyire zsidósan hangzik is ez a vonakodás, s ezt a zavart elmélyítette csak Kierer rezzenetlen tekintete; de úgy jellemezné helyzetét, mintha például az újtestamentumi idők elején, mondjuk Kisázsiában élne, amikor is ő, mint vándor és neofita az apostolok nyomába szegődne szívesen, ezért utazott ide, ámde ezek a kevesek és bölcsek mintha éppenséggel szembeutaznának vele, ahogy ő epigonként gyalogolna, bizakodva Damaszkusz felé; s még vonakodna elhinni, hogy a légióiért érdemes avagy feltétlenül szükséges volna éppen elhagyni azt, amit a bölcselet tiszta, és úgy érzi: szent megvilágosodása jelent.

Nem érti, nézett akkor szembe vele a másik, hogy az apostolok idegenek-e tőle, akik ezzel a megvilágosodással követik a hitükön kívüliek számára mindenkor szükségképpen átláthatatlan értelmű parancsot, vagy ő maga idegen, amint áll, mert éppen abban nem mer dönteni, aminek az elhatározásáért indult el ezen a kisázsiai úton.

O pusztán attól fél, mondta halkan Friedrich, hogy aki apostolként indult el ezen az úton, nem válik-e centurióvá, amire megérkezik.

De miért kellene félnie ettől, ha egykor Saulus, megvilágosodása nyomán töprengés nélkül mondott le mindarról a világi fényről, rangról, hatalomról, amit nagyon is bizonyos tisztsége jelentett számára a világ leghatalmasabb seregében, miért ne mondanának le éppily feltétlenül a maguk méltóságáról ezek a fénybe emelkedő lelkek, ha csukaszürkét öltenek; s tágabbra nyíltak a kék szemek.

Friedrich akkor elhallgatott kissé, a félreértés árnyékában.

Csakhogy a csoda radikalitása azt is jelentette, mondta halkan ezekbe a szemekbe, hogy Saulus megszűnt létezni attól a fényes pillanattól kezdődően, mintegy elhamvadt a kegyelemben, míg ez a mostani csoda igencsak általánosan, s kevéssé radikálisan történik meg, mintegy konklúziószerűen, s akkor hol van helye a kegyelemnek.

Hogy nem lenne-e túlzottan szűkkeblű, vagy éppen rögtönzésekkel teli az a gondviselés, amely vaktában fecsérli a maga csodáit, s vajon nem éppen Saulusra, a centurióra, a szervezésben, eltökéltségben virtuóz tisztviselőre várt-e az a feladat, talán konklúziószerűen, igen, amellyel megbirkózhatott volna egy halász? Hogy a keresztények ne tűnjenek el ebben a kisázsiai forrongásban, hanem éppenséggel értelmet adjanak neki, ekként hát a kegyelem nem volt sem értelmetlen, sem kíméletes, ez pedig Szent Pál működésében igencsak maradandóan öltött formát.

Mint a szegénységből emelkedő diákok, teológiát tanult ő is egykor, ezt hangsúlyaiból érezte Friedrich, amellyel akkor lezárta társasági illemkönyveknek megfelelően egyébként a vizit első, akadozóan induló párbeszédét.

Az üveglapok! - értette meg Friedrich hirtelen.

686