Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Valuch Tibor: Tíz év (Forrás antológia 1979-1989) (kritika)
VALUCH TIBOR Tíz év FORRÁS ANTOLÓGIA 1979-1989 Természetes és érthető, ha egy szellemi műhely szerkesztői időnként alkalmat teremtenek munkájuk értékelésére, az összegzésre és a továbblépés irányainak kijelölésére. A Kecskeméten megjelenő Forrás című folyóirat fennállásának második évtizedét - is — az időszak legszínvonalasabb írásaiból összeállított antológia közreadásával ünnepelte. A harmadfélszáz oldalas kötet 167 szerző írásait tartalmazza. A szerkesztők — Fűzi László, Pintér Lajos és Szekér Endre — többnyire a minőséget emelték a válogatás rendező elvévé, így formálták könyvvé tíz év termésének legjavát. A kötetet forgatva, úgy tűnt számomra, hogy az antológia helyett szerencsésebb lett volna az almanach formát választani, mert ez utóbbi alkalmasabbnak látszik az efféle számvetés megjelenítésére. Az antológia eleve feltételezi valamilyen szorosabb érték és eszmei közösség létezését, ami ebben az esetben - néhány kisebb alkotói közösség kivételével - nem áll fenn. Az itt szereplő alkotók között nincs más összetartó erő, mint az, hogy az elmúlt években többé-kevésbé rendszeresen mindannyian publikáltak a Forrás hasábjain. Weöres Sándort, Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Tűz Tamást, Zalán Tibort, Sinka Istvánt, Gál Sándort, Erdélyi Józsefet, Hervay Gizellát, Csalog Zsoltot, Gion Nándort, Nagy Gáspárt, Ladik Katalint, Salamon Konrádot, Kukorelly Endrét és másokat ezentúl, nyilvánvalóan csak a szellemi, művészi önérték köti össze. Az előbbi névsor - a teljesség igénye nélkül - arra utal, hogy a lap az elmúlt évtizedben egyre szélesebb szerzői bázisra támaszkodhatott, ami a sokszínűség, a sokféleség bemutatásának elismerésre méltó szándéka mellett, azt is jelzi, hogy a hazai irodalmi életben nem sokat jelentett, ki melyik folyóiratban adja közre írásait. A többség - igazi választási lehetőség hiányában - „a ki, ahol tud” szempont alapján döntött. Abban, hogy az irodalmi lapok Magyarországon általában üzemszerűen működtek, meghatározó szerepe volt a Kádár-korszak irányzatosodást gátló kultúrpolitikájának. így az egyes orgánumok csak burkoltan, elsősorban közléspolitikájuk révén jelezhették értékorientációjukat. Az öncenzúra és a hivatalosan soha meg nem jelölt cenzúra határain egyensúlyozva, jól kifundált taktikázások és alkalmankénti szerkesztői áldozatvállalások árán, azért ideig-óráig lehetett színvonalas lapot szerkeszteni, amint azt a „régi” Mozgó Világ vagy a Jelenkor példája igazolja. A nyolcvanas évek második felében a „másfeles" és a „második nyilvánosság” megerősödésével az irodalmi folyóiratok mozgástere is megnőtt. Egy-egy tematikus összeállításával - Lakitelek, 1979; az 1983-as szárszói megemlékezéssel vagy az 1984-es népfőiskolái ösz- szeállítással - a Forrás is az „óvatos tabudöntögető” lapok sorába lépett. A Forrás szerkesztői a szépirodalom, a szociográfia és a művészet hármasságának jegyében az emberi valóság, a közvetlen társadalmi viszonyok megismerését, megismertetését és a művészeti értékközvetítést tartották a legfontosabb feladatuknak. A folyóirat arculatának egyediségét a szociográfiák rendszeres közlése révén nyerte el. Ám az elmúlt évtized — néhány kivételtől eltekintve — kevés újat, igazán eredetit hozott a hazai szociográfiai irodalomban. Az igazán nagy visszhangot kiváltó írások pedig többnyire máshol láttak napvilágot. A lapban megjelentetett szociográfiai írások 671
