Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Büky László: Lüktetés (Irodalmi antológia) (kritika)

föl, és megejti az elbeszélő szívét. Finom ívű a néhány vonással meghúzott lélekrajz, találó a mellékszereplők jellemzése, jól illeszkedik a jelen és a jövő idősíkja.

A múlt és a jelen egybejátszásával kísérletezik Gelencsér István. Bibliai témájú elbeszélését, melyben Jefte megöli leányát, erkölcsi kérdések, lélektani problémák boncolgatása jellemzi. Kissé kimódoltnak tetszik az a stílusbeli eljárása, amellyel hétköznapjainkhoz az okostojás, a marhanagy, a szállj le rólam mintájú kifejezésekkel látványosan kapcsolja a szereplők nyelvhasználatát. - Friss szemléletről tanúskodik Horváth László regényrészlete, a katonaélet valóságának egy lehetséges világgá való átírása „a megszokott szokatlan kontextusban való láttatása; mindez annak érdekében hat, hogy viszonyunk a világhoz ne merevedjék meg” (Csúri Károly: Lehetséges világok, Budapest, 1987. 281 p.)

A Lüktetés többi szerzője költeményekkel szerepel, örvendetesen a fiatalabb korosztály is megtalálható. - Konciákor Gyöngyi, Szép Gyula és Tóth Imre néhány verse meglehetősen keveset árul el a szerzők munkásságáról, pedig nyilván legjellemzőbb munkáikkal vannak jelen. Talán leginkább Tóth Imre mutat önállóbb arculatot:

kataton herceg a szerelem eleven holdak a táguló szélben bukott színben nincs hatalom hajlongó szobor a gyengülő éj patkány hízik a hajnalon (hiányos áttörés)

Szép Gyula többször közhelyekből építkezik, ha ezektől függetlenedik, találó rajzot ad, például a Tél-ben:

íó tükrén megfagyott nap száraz sás közt késes szél szalad

Simán Mária verseiben a közhelyes szövegalakítás szinte slágerszövegekre emlékeztet: „Ez még nem szerelem, / csak mi ketten / egymás felé / az úton.” Simán novellát és regényrészletet is közöl, egyéniségét ezek sem tárják föl. - A közhely kísért Dániel Attila versírásában is, ám néhol magasabb fokú versminőségben. Az ilyeténfélék ko- lonca minden verset lehúz: „századom himnuszát menteném meg holtan.”, „mi emberek mily büszkék vagyunk magunkra / vért kenünk gyilkos vért agyunkra.” stb. Sajnos, hasonlókat mondhatni Csiszár Ágnes verseiről is, aki a „sebzett világot.”, „darabjaira töredező nappalainkat.” említi, megállapítja, hogy „a szó süketeléssé dermedt" és így tovább. Legyen szabad nemcsak őt arra figyelmeztetni, hogy indokoltság (funkcionalitás) nélkül, a műalkotásban, az irodalmi szövegműben az ilyesféle irodalmi panelok használata nemigen lehetséges. Egyes kliséket már-már nem is lehet komolyan venni. Az egyik szerzőt bemutató tájékoztató sorok fölött ez a mottó: „...mert ideje van / a kiállásnak, / a felvállalásnak, / a magunknak megmaradásnak....” Nos: ebben a felvállalás olyan elkoptatott divatszó, amelyet Hernádi Miklós már 1976-ban felvett Közhelyszótárába, amelyről Kemény Gábor és mások is megállapították, hogy használata rendszerint - mint a divatszóké általában - gondolkodásbeli elnagyoltságot, renyheséget jelez. Mellesleg Lackner Lászlónál is megvan a szó (kétszer), egyik helyen stíluseszközként el is fogadható: „Aki fölvállalta ezt az ökörséget, az majd megveszi" - mondják bizonyos „elvtársak” A balek című novellában.

Kiérleltebb lírát Szeles József, Kántor János, Benyó Judit és Nászta Katalin közöl.

668