Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Baka István: Az idő célkeresztjén, Bertók László: Kő a tollpihén, Takáts Gyula: Szonettek a Styxen túlra, Orbán Ottó: A kozmikus gavallér) (kritikák)

„intőt” kapott, „mert életrajzi verset írt és ezzel megsértette Gottfried Benn szabályzatát". Magyarán azt a „törvényt”, hogy a vers ne legyen alanyi. De hát ez a törvény fából vaskarika, erőszakos esztétikai vakbuzgalmán dühöng is eleget Orbán. Olyan ez, mondja, mint mikor a hitvalló egyház a filozófiai, dogmatikai álláspontját összekapcsolta a máglya alá gyújtó csuklyás hóhérlegények munkájával. Orbán ugyanis, ha túlnyomóan a világ, az emberiség szörnyűségeiről beszélt is a versben, éppen, mert e szörnyűségeknek csaknem áldozata lett, módjával, de mindig is írt alanyi színezetű verset. Mi más dolga lett volna költőként?

De ötven felé vagy túl az ötvenen tapasztalnia kellett, hogy a világi szörnyűségeknél nagyobb szörnyűség a testben keletkező. A saját testünk ellenünk való lázadása. Az, amire A rigóhoz című, imént idézett versben is céloz. Ez az új tapasztalat, melynek nyoma egyre-másra felbukkan az újabb versekben, olyan sorokban, mint például „nem vagyunk felkészülve arra, hogy folmond a testünk” vagy: „én egy imbolyogva mozgó roncs vagyok”, alakít szemléletén, sőt témaválasztásán is. Keserűen ironikus, emberiséget bíráló tendenciáit színezi, az ifjúkorból hozott lázadásnak nemcsak sötétebb tónust ad, hanem eljuttatja olyan líraibb, árnyaltabb verstémákhoz is, amelyeket eddig kerülni látszott. Az idő fegyverének célkeresztjét magán érezve, versre késztető világérzékenysége fokozódott, kifejezésének mindig is meglepő szellemessége tragikusabb lett. A verssel, a művel szembeni szkepszise elmélyült. Azt vallja magáról: „Az én telemben Lear király bolyong... s valami érthetetlen nyelven üvölti fújj szél, és karjában az új világ reménye -, a jószándékú, együgyű, kenderkötéllel megfojtott királylány.” A versről ennyit: „Utálom a mesterségemet - mert élveboncolásra kényszerít, ha írok”. Az üldözött, kívánt világhírről: „felhőkkel álcázott rugós vadcsapda”.

Van egy többnyire igaz tartalmú közhely: az, hogy a költőknek két jelentékeny, termékeny életperiódusuk van, az ifjúságuk, amikor végtelennek érzik a lehetőségeket és a mindent betölteni vágyásnak, birtokbavevésnek a foglyai; és a másik az öregedés, a személyes létbizonytalansággal való szembenézés. Rendszerint ez az utóbbi a nagy líra korszaka. Hogy kiemelkedő magyar példákat mondjak — persze azért lehetne egy-két ellenpéldát is felhozni, melyben az ifjúság termése volt a nagyobbszabású (lásd például Pilinszky költői útját) - ott van Ady, Babits és Kosztolányi pályája, vagy közelebbi példákat említve, Szabó Lörincé, Jékely Zoltáné, Rónay Györgyé. És a világirodalom is tele van ilyen példákkal. Orbán Ottó A kozmikus gavallérba is ilyen példa. Világbíráló indulata, szélsőségesen erőteljes képi kifejezésmódja a régi, de versét vonzza a személyesség mélysége. Idéznem kell ennek a szemléleti s egyben kvalitásbeli alakulásnak - jóllehet távoli - érzékeltetésére, erre az időn kívülivé válásra kötetének a költőkről szóló utolsó három sorát:

Kincskeresők, egy elsüllyedt csillag fémtörzse körül lebegünk, míg buborék-gyöngysorként sisteregnek el a birodalmak, s fejünk fölött fény hullámzik az óceán idő.

666