Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Baka István: Az idő célkeresztjén, Bertók László: Kő a tollpihén, Takáts Gyula: Szonettek a Styxen túlra, Orbán Ottó: A kozmikus gavallér) (kritikák)
az átható és megrendítő melankóliával egészül itt ki, magasra emelve ennek a lényegében zárt klasszicista költői törekvésnek pályacsúcsi eredményeit. * Ennyi szonett után üde formai változatosság Orbán Ottó új kötetének, A kozmikus gavallérnak, verseit olvasni. Üde változatosság, de nemcsak a forma okán. Orbánt úgy sebezte meg a történelem (1944/45), hogy nemcsak koravén csodagyerek lett, erős túlzással olyasféle, mint egykor, a harmincas években Weöres, hanem később jó darabig irodalmunk enfant terrible-je is, aki a saját szavaival élve „vastagon hámozta a költészet nevű almát”, ma pedig, túl az ötvenen, egy hosszas betegség medúza-ölelésében” egyike legkiválóbb költőinknek. Maga így vall erről új kötetében A rigóhoz című versében: Betegségem minden perce hozzád visz közelebb, a paradoxonhoz, hogy együgyűséged mély bölcsesség - Kezdő költőként nem adtam alább a végtelennél, mit tudtam, mennyit ér rosszullét nélkül egy nap? Ma napról-napra élve, fordítom szavakra füttyöd, hogy Dicsőség! Dicsőség! — mindegy, hogy kinek az. Ne higgyük azonban, hogy ez a kétes-ironikus dicsőség-zengés, mely a testi állapot, a biológiai közérzet függvénye, az adott világra vagy akár a teremtésre kiterjeszthető volna. Orbán a gyerekként átélt traumából felépülve, költészete révén felépítve önmagát, sokat látott ugyan a világból, de a világ struktúráját illetően sebzett, indulatokkal egyszerűsítő ítélete nem változott. (A kötet verseinek egy jó része például a harmadszor megjárt Egyesült Államokból vagy éppen Japánból keltezett.) Egyik előző verseskötetében (A visszacsavart láng) így beszélt: ,A tőke palotákba fekteti magát és szabadelvű újságokkal takaródzik”, a háborúról pedig így: „Az öntöttvas nyereg alatt puhított hullák millióiból spongyát csinál az idő, s letörli vele a táblát, melyen vak sugarakban araszol a csúszómászó vér”. Ma ebben az új kötetben így: végül is egyre megy, ha jól vigyázunk és megmaradunk a felületen, a szappanbuborék fedélzetéről nem látni a Föld halálos baját, hogy az érdek működtet, működik, az eszme viszont csődről csődre buckáz, mert gondolatban fényes módszere a gyakorlatba átültetve öl... A híres század vicsorogva hátrál az istenhithez és a bankkamathoz a költészetre hagyva a jövőt... (Oberon Travels) Látható, hogy a kritikai hangban, mely ötletről ötletre végzi kínos glisszandóit, igazságait és közhelyeit, nincs változás. Orbán találékony az elutasításban, abban, hogy a csillogó világban is megpillantsa a csillogás mögötti lényeget. Ebben szinte költőileg könnyelműen követi is egykori, keserű ítéletű önmagát. Szikráztatva látásmódja szellemességét, szinte kérkedve vele. A változás, a költészetét elmélyítő, másutt van. Megpróbálom érzékeltetni. Nehéz, mert a verstéma kiválasztásában rejlik, a költészethez való „hozzáállásban". Az új kötet egyik versében, melynek Előadások a kortárs költészetről a címe, Orbán a szokott iróniával értesít bennünket arról, hogy az előadásokat rendező tanszéktől 665
