Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Baka István: Az idő célkeresztjén, Bertók László: Kő a tollpihén, Takáts Gyula: Szonettek a Styxen túlra, Orbán Ottó: A kozmikus gavallér) (kritikák)
olyképpen képes egyéni és nemzeti fájdalmainkat megszólaltatni, hogy szava a tudatunkba beleég, köznapi gondjaink között fel-felrémlik, a belsőnket kifejezi, lappangó gondolatainkat szavakba foglaló versidézeteink sorát szaporítja. Mint minden jelentékeny, igazi költő. * Berták László is látszatra hagyományhű költő. Legalábbis a versforma szempontjából a legteljesebb mértékig. Új kötete, a Kő a tollpihén csupa-csupa szonett. Márpedig a szonettnak Petrarca és a petrarkizmus óta a világirodalomban óriási a hagyománya; a magyar irodalom huszadik századában pedig - némileg eltérően a világlíra századunkbeli gyakorlatától - speciálisan, még szembeszökőbben nagy. Meg is van az a veszedelme a magyar költészet napjainki szonett-divatjának, hogy a végső csattanó előkészítése miatt, kissé feloldja, felhígítja az előzmények előadását. (Ezt különben maga Petrarca és az egész petrarkizmus megtette.) Ám Bertók László kikerüli ezt a veszedelmet. Formailag úgy, hogy tömörít, nem öt és öt és feles jambusban, nem tíz és tizenegy szótagos sorokban ír, hanem két szótaghosszat lespórolva nyolcasokban. S abban is túlnyomóan nem időmértékes, hanem hangsúlyos verselésben, sorbeli cezúrával, úgy, hogy a sor a cezúra nyomán 4/4 vagy 5/3 szótagra osztódik. Tartalmilag, versszerkezetileg - s ez a lényeg - merészebb az újítása. Ebben válik új előadásmódot teremtő, az eddigi versépítkezést félrehárító modern költővé. Mi itt a módszere? Az, hogy az egymást követő sorokban mindig a hangulatot, az életérzést közvetetten érzékeltető, de többnyire kifejtetlen állításokat, megfigyeléseket halmoz, melyek látszatra a vers épülése során szinte egymástól függetlenül lebegnek, mintegy lógnak a levegőben, akár mint véletlenül odasodródott szabad képzetkapcsolások, ám végül a vers egésze összerántja őket, bonyolult, de világos közléssé egyesíti. A sok, és olykor indokolatlan elemből táplálkozó megszerkesztetlenség így válik végül céltudatos és levegős, kemény szerkezetté. Bertók László félreismerhetetlen saját hangot teremt ezáltal - mondhatni a magyar költészetben saját - ha nem is elődök nélküli - versműfajt. Nézzük mármost, hogy mi az az alapmondanivaló, pontosabban az az érzet, amelyet ez az önmagához oly szigorú költészet elénk tár. Ez egyszerre ön-, lét-, és költészetanalízis. Fő problémája - mint az imént ismertetett Baka Istvánnak is, és mint minden valamirevaló költőnek: az idő. Az időben való élés rejtélye, titka és veszélye. Hogyan élünk benne, miközben múlik felettünk, meghatározza múltunkat és beláthatóan korlátozza létezésünk határait. Sőt, múltunk felől, hiszen az állandóan mosódó emlék, jelenünk felől pedig kivált, bizonytalanságban tart. Hogy honnan jöttünk még felsejlik, de hogy kik vagyunk? Mint élünk, miben élünk, milyen célból? S végül: mire jó tevékenységünk: a vers. Korunk alapkérdései. Babits Mihály a század első harmadában még azt mondta: „Nem hiszek az elrendelésben, mert van szívemben akarat. Ha kezem másfelé legyintem: a világ másfelé halad.” Ez a hit holdtávolságnyira van a mai költőtől. Bertók László egész törekvése: a teljes, okadatolt bizonytalanságban keresni a bizonyosságot. „Harminchét fok identitás zavarában” negyven fokos lázzal. Tudva, hogy ami egybetartaná, összefogná a szétomlót „se tű, se cérna csak a láz” (Csúszkál bennem a hasadás). És a bizonyosság helyett ilyesfélére lel: „nincsen cél csak lendület”, „mert folytatni kell valahogy”, vagy: „olyan közel a temető - mintha azt mondanám haza — s ha megszületik a jövő — éppen olyan lesz mint a ma.” S mi ennek a mának a tartalma? „Kibírni a pillanatot - álmoktól az emlékekig”. Örökös feltételes módú jelenlét ez, melyben „valaki magammal büntet”. S az ember, „mert választani kénytelen — tudja, hogy sosem lesz szabad". Ne az esetleg ismerős filozófiai tételekre figyeljünk itt, hanem a tételes megfogalmazások közötti közérzetre vagy létérzetre; a közép-kelet-európai történelem által kiváltott magatartásra, mintegy a tételek kisajtolójára, még akkor is — és ez is jellegzetessége a költő 662
