Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Baka István: Az idő célkeresztjén, Bertók László: Kő a tollpihén, Takáts Gyula: Szonettek a Styxen túlra, Orbán Ottó: A kozmikus gavallér) (kritikák)

kifejezésének ebben a szonettciklusban, - ha a sajátos létérzet kialakulásáról, a történelmi-társadalmi tapasztalatokról nem is esik itt szó. Ez a ciklus párlat. Az emberrel folytatott társadalmi kísérlet pszichikai-szemléleti végeredménye. S párlat költőileg is. Az egyszerű, megtisztított végeredmény van benne. Az ismert költői eszközök és szokott rafinériák nélkül, körömrágta szavakkal és alig-alig alkalmazott hasonlattal vagy képpel, egymást követő, egy-egy sor terjedelmű megállapításokon át. Mégis a sebes, sorról sorra egymást követő váltások miatt, képzetszabadítón, elmélyítőn - éppen az állandó tartózkodás, költői magafékezés miatt - fokozott összhatást ér el.

Mi az, ami ebben az általános bizonytalanságot analizáló költészetben reményt nyújthatna? Némi reményt. A hit, vagy legyünk óvatosabbak; valami hitféle. Istenben vagy/és a költészetben. Nem mondható el, hogy a költő az előbbi kegyelmében, vagy az ígért hitvilági vagy evilági igazságosztásban találná fel a személyiség (a létezés) kétségeinek feloldását. Nem élteti a metafizikus remény. így ír: „mázlik az Úristen lába - s mintha mellemen járna - s meg-megállna a szívemen” (Ősz van és megannyi hátha). Sőt még egyértelműbb, még világosabb szkepszissel ezt mondja: „ha van Úristen most lehet - fekszik a rakéták alatt - akkora mint az emberek - nyomogatja a gombokat.” (Magasan száll az egyszeregy). S ezzel a sorpárral fejezi be a verset: „örökké tart a pillanat - mert nem hiszem amit hiszek”.

De ha az ember nem hisz abban, amit hisz, kételkedik a személyiség azonosságában, az örökös jelenben realizálódó létezésben, a létezés metafizikus ellentmondásainak feloldhatóságában, hogyan hihetne akkor a költészetben? „Ha nem volna valami súly - akár a keljfeljancsiban — hogy visszabillentsem magam - ugyanoda gyanútlanul.” Ebben közvetlenül az írásra és az írás kényszerére is vonatkoztatható feleletben a szonett keletkezésének, valamint a személyiség kifejezésének egész problematikája belelátható. A költészet hiábavalóságának tudata, melyről a költő máshol is beszél, s ugyanakkor gyakorlásának kényszere: valami súly, mint a keljfeljancsiban. Egy kifejezendőt és kifejezést meghatározó kettősség, ellentétesség fogalmazódik itt meg, mely telíti ezt a remek szonett-ciklust, s meghatározza az ön- és világanalizáló magatartást. De nemcsak meghatározza, hanem léthelyzetünk pátosz és cifrázás nélküli pontosításával, tények és leszűrt gondolati eredmények sorjáztatásával kvalitását korunk magyar lírai terméséből vitathatatlanul kiemeli.

*

Takáts Gyula a század magyar irodalmi alakulását meghatározó Nyugat című folyóirat harmadik nemzedékéhez tartozik. Ahhoz a nemzedékhez, amely Weöres Sándort, az univerzális kísérletezőt adta az irodalomnak (talán nemcsak a magyarnak), s olyan kiváló, jelentékeny költőket, mint például Jékely Zoltán vagy Vas István stb. Takáts Gyula, aki napjainkban töltötte be nyolcvanadik évét, indulása idején, a harmincas években eltért nemzedéke elvontságot kedvelő tónusaitól, és szervesebben kapcsolódott a magyar költészet realista hagyományaihoz. A létezés-kérdések romantizált vagy Weöresnél általános érvényű, mitológiai személyek álarcába bújt, objektivált megközelítése helyett, a konkrét világ mindennapi jelenségeit időtlenítette verseiben. Afféle realista miniatúrákat csinált az elvillanó valóságról, kedvenc tájáról, Somogy megyéről, a balatoni halász, vadász és pákász életről, a titkokkal teli láposokról, nádasokról. Ez a verseiben megfényesedő kisvilág azonban, mely elkésetten bár, de „tavi költővé” tette, idővel felszállópálya lett számára, hogy a tárgyi világnak fölébe emelkedjék, és mélyebb jelentését kutassa.

Jelképes életrajzi adat, hogy Takáts Gyula fiatalon először ceruzát és festőecsetet vett a kezébe, hogy megrögzítve a látványt, a dolgok igazi jelentését kifejezze. De hamarosan rájött, hogy a dologi világnak azt az áttételes, rejtett tartalmát vagy mondanivalóját, amelyet ő beléje látott, szavakkal (a vers speciális, szavakon túlmutató jelentésével) bővebben, igazabbul tudja kifejezni. így lett költő. így lett

663