Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Baka István: Az idő célkeresztjén, Bertók László: Kő a tollpihén, Takáts Gyula: Szonettek a Styxen túlra, Orbán Ottó: A kozmikus gavallér) (kritikák)
villanó fogak, - összezáródtok görcsbe, a - kín elsikoltatlan marad” (Tavaszdal). Vagy vegyünk egy másik példát: Fekete ágakra telepszik a hó - csíkos fegyencruhát kapnak majd a kopaszra nyírt, felemelt karú fák. Ez lesz az erdő. De a réten örökké fagy a rög, s az égbe varjakat hajigái a kínok s dühök vad feketesége. (Jövendölés egy télről) Kopaszra nyírt fegyencek, kínok s dühök feketesége - ez a természeti kép tartalma. Ez télen. Am tavasszal, a fuldokló hóvirágok elvirágzása után? „Virágzó fák - egyenkokárdás - besúgók - álltak sorfalat, - és várták már Bethlehem jámbor - barmait a vágóhidak” (Voltak itt tavaszok). Folytathatnám, hiszen Baka verseiben egymást követik, egyre másra előtérbe nyomulnak a természeti képek. De vajon természeti képek, természetleírások-e valóban? Annyi bizonyos csupán, hogy e képekben egy közérzet objektiválódik; azon van a hangsúly, nem a természeti megfigyelésen. Furcsa ellentmondás van itt: a költő látszólag tematikus; természeti képei után, a régi iskolás esztétizálás hagyományait követve, beszélhetnénk szerelmi lírájáról, hazafias, végül Istennel vitázó verseiről. Megpróbálkozhatunk vele, annyira adott első látszatra ez a felosztás, de vajon így az egyedi jellegbe beletalálunk-e? Az esztétikai konstrukciót követve, nyomban el kell ismerni, hogy itt az úgynevezett „szerelmi költészet” korántsem az, amit megszoktunk. Nem vágyról, boldogságról vagy szenvedélyről beszélő. Nem igazán feloldódást kínáló a kínzott közérzetből, létszorongásból, sorstudatból. Legfeljebb a korai versekben csillan fel itt-ott valami halvány reményféle. De ahogyan az erdő az egyik fiatalkori versben nem más, mint „félelemteli”, „zöld reménytelenség”, nem sokban különbözik tőle a szerelem se. A szenvedés pillanatnyi szünete csupán. „Vigyázz! Leejtett cigarettád / elfonnyaszt egy poros virágot. / így gyötri asszonyod szerelmét / ölében hamvadó magányod.” Itt is, benne is tetten érhető az a rendkívüli erővel, képi plaszticitással megelevenített sorsérzet, mely szinte Pilinszkyével rokon, de különbözik is az övétől abban, hogy a magyar, a történelmi léttragédia is formája lesz. Nála a szerepjátszó kifejezésmódban sorra feltűnnek a magyar történelem és irodalom tragikus hősei. Látásmódjukat, sorsérzetüket, az alakjukat idéző vers még sötétebb tónusra váltva át. A második világháború utáni történelmi kiábrándulást pedig ilyen félreérthetetlen konkrét képpel eleveníti meg Baka: „Azt hittük sorsunk szálait / jövendővé szövi a kor. / Megszőttek szőnyeggé, mire / a hódító tipor.” A fő téma ebben a költészetben mégis az Istenhez való viszony. A közérzet - mint Pilinszkynél - ezt emeli központba. Kezdetben vitázó, kétségekkel gyötrődő („hiszek hitetlenül Istenben"), majd teljességgel negatív. Csakhogy a hozzá fordulás, a benne való egyedüli remény, vagy éppen a szembefordulás: ugyanakkor a metafizikus beállítottságnak a Janus-arca. Baka István kezdetben abból indul ki: azt ami van, nem látja, nem tűrheti az Isten. De a leütött hang nyomban élesedik: „...a Hold gonosz vigyorgás... - reszketve bámulom - az Isten belehülyült hát közönyébe?” Folytathatnám, de elég. Nem azért idéztem annyit, hogy Baka István költészetének tematikáján végigfussak. Sem azért, hogy roppant karakterisztikus közérzetét leírjam. Célom más volt. A hagyományból fakadt lírai kifejezésmód erejét, a költő képalkotásának, látásának eredetiségét vagy legalábbis roppant szuggesztivitását szerettem volna titkon érzékeltetni. Azt, hogy itt és most él közöttünk egy költő, aki 661
