Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Jacques Derrida: Grammatológia I. (transzformálta: Molnár Miklós)

GRAMM ATOLÓGIA

BMBH

HHp

két és atomjaikat — a dekonstrukció vállalkozása mindig bizonyos módon saját tevékenységének csapdájába esik. Ezt mindazok, akik ugyanannak a tartózkodási helynek egy másik pontján kezdtek munkához, nem győzik buzgón hangsúlyozni. Nincs manapság ennél elterjedtebb gyakorlat — formalizálni kellene a szabályait.

Már Hegel is foglyul esett ebben a játékban. Egyrészt kétségtelenül összegezte a logosz egész filozófiáját. Az ontológiát abszolút logikaként határozta meg: a lét összes határozmányát prezenciaként gyűjtötte egybe; a jelenlétre a parúzia, a végtelen szubjektivitás önmagához való közelségének eszkatológiáját ruházta rá. És ugyanezért lefokozottként vagy alárendeltként kellett kezelnie az írást. Amikor Leibniz karakterisztikáját bírálja, az ítélőképesség formalizmusát és a matematikai szimbolizmust, ugyanezzel a gesztussal él: elítéli az érzéki vagy értelmi absztrakcióban a logosz önmagán-kívúl-létét. Az írás az a maga-feledkezés, az a külsővé tétel, a benségesítő emlékezet, az Erinnerung ellentettje, amely megnyitja a szellem történetét. Ezt mondta már a Phaidrosz is: az írás egyszerre mncmotcchnika és az elfelejtés képessége. Az írás hegeli kritikája természetesen megtorpan az ábécé előtt. Az ábécé mint fonetikus írás, noha szolgaibb, mcgvetendőbb, másodlagosabb („a betűírás... hangokat jelöl, amelyek már maguk is jelek. A betűírás tehát jelek jeleiből áll” (aus Zeichen der Zeichen; Enciklopédia 459. §)*, egyúttal azonban a legjobb írás is, a szellem írása: eltörlődése a hang előtt, mindaz, ami benne tisztelettel illeti a fonikus jelölők eszmei bensőségét, mindaz, ami által szublimálja („fölemelve megszünteti”) a teret és a látást — mindezek a történelem írását hozzák létre belőle, vagyis a végtelen szellem írását, amely, diskurzusában és kultúrájában, önmagára vonatkozik:

„A mondottakból következik az is, hogy egy betűírás olvasni és írni tanulását nem eléggé megbecsülhető, végtelen művelődési eszközként (unendliches Bildungsmittel) kell nagyra tartani, mert elvezeti a szellemet az érzékileg konkréttól a formálisra irányuló figyelemhez — a hangzó szóhóz és elvont elemeihez —, s lényegesen

* Hegel: Enciklopédia III. A szellem filozófiája. Akadémiai, Bp. 1968. 266. o.

641