Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Jacques Derrida: Grammatológia I. (transzformálta: Molnár Miklós)
JACQUES DERRIDA zaklatták a bölcseletet, és nem jártak más eredménnyel, mint hogy a filozófia területén nyilvánvalóvá vált az egyébként sorsszerű gyengeség, távol attól, hogy egyszerűen (Hegellel egyetemben, és ahogy Heidegger szerette volna) belül maradjon a metafizikán, hatalmas mértékben hozzájárult, hogy a jelölt felszabaduljon a logosszal, a hozzá társuló igazságfogalommal és a bármilyen értelemben vett első jelölttel kapcsolatos függőségéből és származtatottságából. Nietzsche szemében az olvasás, tehát az írás, a szöveg „ősi” műveletek9 voltak (e szót később megmutatkozó okokból tesz- szük idézőjelbe), egy olyan értelem szem előtt tartásával, amelyet a műveletek során nem kell előzetesen átírni vagy fölfedezni, amely tehát nem a logosznak mint toposz noetosznak, isteni értelemnek avagy apriorisztikus szükségességű szerkezetnek az eredeti elemében és jelenlétében jelölt igazság. Vagyis Nietzschének a heideggeri típusú olvasattól való megmentése érdekében nem azt kell elsősorban megkísérelnünk, hogy visszaállítsuk vagy kifejtsük azoknak a mély ontologikus intuícióknak valamiféle kevésbé naiv „ontológiáját”, amelyek holmi ősigazsághoz jutnak el, vagy hogy fölfejtsünk egy empirista vagy metafizikus szöveg látszata alá rejtett teljes alapréteget. A nietzschei gondolkodás virulenciáját ennél tökéletesebben nem lehetne félreérteni. Ellenkezőleg: ki kell emelni annak az áttörésnek a „naivitását”, amely nem kísérelhette meg a kilépést a metafizika kereteiből, amely nem tudta anélkül radikálisan bírálni a metafizikát, hogy — a szöveg bizonyos fajtájában és bizonyos stílusában — bizonyos módon továbbra is olyan propozíciókkal ne éljen, amelyek a filozófia egészén belül olvasva, azaz — Nietzsche szerint — rosszul vagy sehogyan sem olvasva, mindig is „naivitások” voltak és lesznek: az abszolút beágyazottság inkoherens jelei. Tehát ahelyett, hogy megmentenénk Nietzschét a heideggeri olvasattól, talán mindenestül föl kell kínálnunk ennek az olvasatnak, fenntartás nélkül elfogadva a belőle következő interpretációt; bizonyos módon és addig a pontig, ahol a nietzschei diskurzus tartalma, szinte kibújva a lét kérdése alól, formájában visszanyeri abszolút idegensé- gét; ahol szövege végül másféle olvasatra szólít fel, olyanra, amely hívebb az ő írásmódjához: Nietzsche azt írta, amit írt. Azt írta, hogy az írás — kivált az övé — nincs eredetileg alávetve a logosznak és az igazságnak. 634
