Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Jacques Derrida: Grammatológia I. (transzformálta: Molnár Miklós)
GRAMMATOLÓGIA És hogy ez az alávetettség olyan korszak során jött létre, amelynek jelentését szét kell bontanunk. Márpedig ebben az irányban haladva (de csakis ebben, mert másként olvasva a nietzschei lebontás dogmatikus marad, s mint minden visszájára forgatás, foglyul esik abban a metafizikai építményben, amelyet lerombolni szándékozna. Ezen a ponton és ebben az olvasási rendben Heidegger és Fink következtetései cáfolhatatlanok), a heideggeri gondolkodás inkább visszaállítaná, mintsem lerombolná a lo- gosznak és a lét igazságának mint „primum signatum”-nak a legfelső fórumát: a bizonyos értelemben „transzcendentális” jelöltet (ahogy a középkorban a transzcendentálist — ens, unum, verum, bonum — mondták „primum cognitum”-nak), amelyet implikál minden kategória vagy minden meghatározott jelölés, minden lexikon és minden szintaxis, következésképp minden lingvisztikái jelölő, jóllehet nem azonosítható egyszerűen bármelyik jelölővel, de lehetővé teszi, hogy általuk eleve-beleértett legyen, s így visszavezethetetlen marad mindazokra a korszakbeli meghatározottságokra, amelyeket mégis lehetővé tesz; ily módon megnyitja a lo- gosz történetét, és magában nem létezik másként, mint a logosz által: azaz semmiként a logosz előtt, és azon kívül. A léinek logosza [le logos de Tétre], „a Lét Hangjának engedelmeskedő Gondolat”10 első és utolsó forrása a jelnek, a szignáns és a szignátum közti különbségnek. Transzcendentális jelöltnek kell léteznie, hogy a jelölt és a jelölő közti különbség valahol abszolút és megdönthetetlen legyen. Nem véletlen, ha a lét gondolata e transzcendentális jelölt gondolataként mindenekelőtt a hangban nyilvánul meg: vagyis a beszélt nyelvben. A hang az énhez mint a jelölő abszolút eltörléséhez való legnagyobb közelségben fogható fel — és kétségtelenül ezt nevezzük öntudatnak, „felfogásnak” —: olyan tiszta önaffekció, amelynek szükségszerű az időben való megjelenése, és amely önmagán kívülről sehonnan sem vesz kölcsön a világból vagy a „valóságból” valamilyen segédjelölőt, a saját spontaneitásától idegen kifejezőanyagot. Páratlan megtapasztalása ez a jelöltnek, spontán módon jön létre, az én belsejéből, mégis jelölt fogalomként, az eszmeiség vagy az egyetemesség elemében. Ezt az eszmeiséget épp a kifejezőanyag nem-világi jellege teremti meg. A jelölőnek a hangban való eltörlésével kapcsolatos tapasztalat nem 635
