Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Jacques Derrida: Grammatológia I. (transzformálta: Molnár Miklós)

JACQUES DERRIDA

„Rabbi Eliezer mondotta: »Ha tintából volnának az összes tengerek, náddal beültetve az összes tavak, ha ég és föld pergamenből volna, s ha minden ember jeleskedne az írás művészetében — mégsem meríthetnék ki a Tórát, amit tanultam, mint ahogy a Tóra éppúgy szemernyivel se kisebbedne, mint a tenger a belemártott ecsettől.«”7

Galilei: [A Természet könyve] „matematikai nyelven van megírva.”

Descartes: „... olvasni a világ nagy könyvében ...”

Hume Dialógusaiban mondja Demea a természetes vallás védelmében: „S a természetnek eme könyve nagy és megoldhatatlan talányt rejt magában, sokkalta inkább, mint bármely értelmes diskurzus vagy érvelés.”

Bonnet: „Úgy tetszik, bölcselőhöz illőbb volna föltűnném, hogy földünk könyv, melyet a legfelső Létező a magunkénál jóval hatalmasabb elméknek adott olvasnivalóul: benne tövéről hegyére studírozhatják az Ő imádandó bölcsességének végtelenül sokféle és változatos arculatait.”

G. H. von Schubert: „E képekből és hieroglifákból álló nyelv, mellyel a Legfelső Bölcsesség él az emberiségnek szóló összes kinyilatkoztatásaiban — megtalálható a költészet alantas nyelvezetében is: alantasabban és tökéletlenebbül inkább az álom metaforikus expressziójához, mintsem az ébrenlét prózájához hasonlít... megkérdezhetjük: vajon e nyelv nem a legfelső régiók igazi ébredt nyelve-e? Hogyha — magunkat ébredtnek képzelvén — nem merülünk ezeréves szender- gésbe, vagy legalább ezredévek álmainak ekhójába, ahol csupáncsak néhány izolált és homályos szót észlelünk Isten nyelvéből, valamiképpen álmodó észleli a körötte folyó diskurálást.”

Jaspers: „A világ egy másik kézirata, egyetemes olvasat nem férkőzhet hozzá, csupán a létezés tudja kibetűzni.”

Mindenekelőtt nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a mélységes különbségeket, amelyek ugyanannak a metaforának fenti használatait jellemzik. E metafora használatának történetében a legdöntőbb leválasztó- dás abban a pillanatban jelent meg, amikor — a természettudománnyal egyidejűleg — kialakult az abszolút jelenlét önprezenciaként, önmagának való jelenlétként, szubjektivitásként való meghatározása. A tizenhetedik század nagy racionalizmusainak pillanata ez. Ettől kezdve a bűnbe esett és véges írás elátkozása más alakot ölt, azt, ami ma is meghatározó: ezentúl az önmagának-való-nem-jelenlét helyeződik vád alá. így kezd magyaráz630