Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Jacques Derrida: Grammatológia I. (transzformálta: Molnár Miklós)
JACQUES DERRIDA tos illúziók nagyon is könnyen adódnak, hogysem itt határozott ítéletet mondhatnánk. A logosz korszaka tehát lefokozza a közvetítés közvetítésének és a jelentés külsőségességébe való alábukásnak tekintett írást. Ehhez a korszakhoz tartozik a jelölt és a jelölő közti megkülönböztetés, vagy legalábbis „párhuzamosságuk” furcsa eltérése, és egyiknek a másikhoz viszonyított — bármennyire csekély — külsőlegessége. E besorolás aztán történelemmé szerveződik és hierarchizálódik. Ajelölt és a jelölő közti megkülönböztetés alapvetően és impliciten ahhoz a teljes nagy korszakhoz tartozik, melyet a metafizika története felölel; explicitebb és módszeresebben artikulált módon a keresztény kreacionizmus és infinitizmus szőkébb korszakához, midőn ezek kisajátítják a görög fogalmi gondolkodás erőforrásait. A besorolás lényeges és megmásíthatatlan: nem térhetünk vissza a sztoikusok kényelmes megoldásához vagy „tudományos igazságához”, sem pedig szignóm és szignátum későközépkori szembeállításához — metafizikai-teológiai gyökereik vállalása nélkül. E gyökerekhez nem csupán — már ez is nagyon sok — az érzékelhető és az érzékfeletti közti megkülönböztetés tapad, mindazzal együtt, amit ellenőriz: azaz a metafizika a maga teljességében. S ezt a megkülönböztetést a legkörültekintőbb nyelvészek és szemiológusok is általában magától értetődőnek fogadják el, még azok is, akik azt hiszik: munkásságuk tudományos jellege ott kezdődik, ahol a metafizika véget ér. íme, egy példa: „A modern strukturalista gondolkodás világosan bebizonyította: a nyelv jelek rendszere, a nyelvészet a jelek tudományának, a szemiotikának (vagy — Saussure kifejezésével — a szemiológiának) integráns része. A korunkban felélesztett középkori definíció — aliquid stat pro aliquo — állandóan érvényesnek és termékenyítőnek mutatkozik. Általában minden jelnek, különösen minden nyelvészeti jelnek alkotó jegye tehát a kettős jelleg: minden nyelvészeti egység kételemű és két aspektusú: egyrészt érzékelhető, másrészt érzékfeletti — egyrészt szignáns (Saussure jelölője), másrészt szignátum (jelölt). A nyelvészeti jel (és általában a jel) e két alkotóeleme szükségszerűen feltételezi, sőt megköveteli egymást.” 6 Ezekhez a metafizikai-teológiai gyökerekhez azonban nagyon sok más rejtett üledék is tapad. A szemiológia — vagy szűkebben véve a nyelvészet „tudománya” — éppen ezért nem tarthatja fönn a jelölő és a 626
