Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Jacques Derrida: Grammatológia I. (transzformálta: Molnár Miklós)
JACQUES DERRIDA zója, lényegbeli és közvetlen közeli kapcsolatban van a lélekkel. A legelső jelölő létrehozójaként nem egyszerű jelölő csupán a többi között. Olyan „lelkiállapotot” jelöl, amely a dolgokat természetes hasonlóság által tükrözi, illetve visszaveri. Lét és lélek, dolgok és érzetek közé az átültetés vagy a természetes jelölés viszonya lép, lélek és logosz közé a megegyezésen alapuló jelképezés kapcsolata. És ez az első közmegegyezés, amely közvetlenül a természetes és egyetemes jelölés rendjére vonatkozik, beszélt nyelvként jön létre. Az írott nyelv megszabja a közmegegyezéseket, és újabbakat fűz hozzájuk. „És mint ahogy nem mindenkinek az írása azonos, úgy a beszéde sem. Viszont a lelkiállapotok,* amelyek ezek közvetlen jelei (arjftsia jtpőrojs), s azok a dolgok, amelyekről ezek az állapotok* képet adnak, szintén ugyanazok.” (16a. A mi kiemelésünk.) Mivel a lélek érzetei természetes módon fejezik ki a dolgokat, valamiféle egyetemes nyelvet alkotnak, amely aztán eltörli önmagát. Ez az áttetszőség fázisa. Arisztotelész időnként kockázatmentesen ki tudja kerülni.5 A hang minden esetben közelebb van a jelölthöz, akár szigorúan (gondolt vagy megélt) jelentésként, akár tágabban dologként határozzuk is meg. Minden jelölő, először és legelsősorban pedig az írott jelölő, származékos ahhoz képest, ami elszakíthatatlanul a lélekhez vagy a jelölt értelem gondolatához, valójában magához a dologhoz társítaná a hangot (akár Arisztotelész módjára történik ez, ahogy az imént utaltunk rá, akár pedig a középkori teológia módján, amikor a r<?s-t úgy határozták meg, mint eposzából, a logoszban vagy Isten végtelen értelmében elgondolt jelentésből teremtett dolgot). Az írott jelölő mindig technikai és képviselő jellegű. Nincs semmilyen konstitutív jelentése. E származtatás a voltaképpeni eredete a „jelölő” fogalmának. A jel fogalma mindig magában hordja a jelölő és a jelölt közti megkülönböztetést, még ha — Saussure érvelése szerint — csupán annyira különböznek is, mint ugyanannak a levélnek színe és visszája. A jelfogalom ezért ama logocentrizmus örökségén belül marad, ami egyszersmind fonocentrizmus is: abszolút közelisége hangnak * Az idézeti magyar fordításban nem „állapotok”, hanem „tartalmak” olvasható, (uo.) 624
