Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Jacques Derrida: Grammatológia I. (transzformálta: Molnár Miklós)
GRAMMATOLÓGIA ben korlátozva van, és még olyankor is korlátozza magát, amikor éppen ráerőszakolja törvényeit azokra a kulturális területekre, amelyek korábban függetlenek voltak tőle. De a kibernetikának és az írás „emberi tudományainak” ez az egyáltalán nem véletlenszerű összekapcsolódása még gyökeresebb irányváltozáshoz vezet. A jelölő és az igazság Az a „racionalitás” — de ezt a szót talán kerülnünk kellene, a mondat végén megmutatkozó okból —, amely az ennyire kitágított és radikalizált írást irányítja, többé nem valamilyen logoszból származik, és mindazoknak a jelentéseknek a destrukcióját — nem lerombolását, hanem rétegekre bontását, de-konstrukcióját — hirdeti meg, amelyek forrása a logosz forrásában lelhető. Különösen az igazság jelentését. Az igazság valamennyi metafizikai meghatározása, még az is, amit — túl a metafizikai onto-teológián — Heidegger javasol, többé-kevésbé közvetlenül elválaszthatatlan a logosz vagy a logosz ivadékaként gondolkodó értelem legfelső fórumától, bármilyen értelemben vesszük is a logoszt: preszokrati- kus vagy filozófiai értelemben, Isten végtelen tudásának értelmében vagy antropológiai felfogásban, Hegel előtti vagy Hegel utáni módon. E logo- szon belül a phonéhoz kötő kezdeti és lényegbeli kapocs sohasem tört meg. Könnyen ki lehetne ezt mutatni, később alaposabban megkíséreljük majd. Ahogy többé-kevésbé implicit módon meg szokták határozni, a phoné lényege közvetlen közelében van annak, ami a „gondolatban” mint logoszban a „jelentésre” vonatkozik, azt létrehozza, befogadja, kimondja, „megkomponálja”. Ha például Arisztotelész szemében „a hang által kibocsátott szavak (ja ev ríj ipcjvrj) lelki állapotok jelképei (jtaüt]paja r?]s xpvyrjs), és az írott szavak a hang által kibocsátott szavak jelképei” * (De interpretatione 1, 16a 3), ennek oka, hogy a hang, az első jelképek létreho* Rónafalvi Ödön magyar fordításában: „amik a beszédben elhangzanak, lelki tartalmak jelei, amiket pedig leírunk, a beszédben elhangzottak jelei”. Arisztotelész: Herméneuti- ka. — Organon. Akadémiai, Bp. 1979. 73. o. 623
