Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Barna Róbert: A versírás mint kóklerség és öngyilkos játék (Beszélgetés Fabó Kingával) (interjú)

tanulmányban, formalizált nyelven, vagy versekben tudtam csak megírni, normális, informális prózában nem.

Mondtam az előbb, hogy nálam a versírás is így működik. Nem tudom, hogy eredendően melyik az elsődleges: konkrét közvetettség-élményem vezetett-e oda, hogy a versírást is csak úgy tudjam elképzelni, ahogy az előbb elmondtam, kívülről, felülről, távolról; Tandori Dezső egy találó szavát használva: a rá-kívüllevés pozíciójából, vagy fordítva. Gyakran megtörténik velem, hogy amit a verseimben megérzek, megsejtek, megjósolok, az bekövetkezik, visszaszáll rám és beteljesedik rajtam.

Szóval, úgy gondolom, hogy a közvetettség működik a mindennapokban is, meg írás közben is, és a kettő egyszerre erősíti és gyengíti egymást. Időnként azt érzem, hogy nem érzek semmit (anesztézia-élmény), és ez nagyon rossz, mert akkor nem tudok írni sem. Viszont közvetettségek, áttételek nélkül sem tudok írni. Úgy látszik, ez az egész egy önfelszámoló folyamat, öngyilkos játék.

De hogy egy konkrét, szelídebb példát is mondjak: ha szerelmes vagyok valakibe, nagyon, akkor és ott, abban a pillanatban és amíg a szerelem tart, nem tudok írni róla, csak akkor, ha már vége.

Éppen a szerelemről akartalak kérdezni. Egyszer beszélgettünk a szerelemről s arról, hogy mi a szerelem. A szerelem meghatározása volt a probléma. Én azt mondtam, hogy két ember között ez egy feltétlen sugárzás, vagy áradás. Azt mondták, hogy ez kevés. A szerelem, az a teljes eggyéválás. Van-e ilyen teljes odaadás? Mert hogy erről van szó, a totális odaadásról. Tudniillik, az írás, ami az én szememben téged jellemez, rendkívül erős iróniától van átitatva. Irónia, egyfajta távolságtartás. Mintha ilyen erős távolságot tartanál magával az élettel is.

Ez nem szándékos vagy tudatos. Az előbb megpróbáltam körülírni, hogy alakul(t) ki. És most is azt hangsúlyozom, hogy egész más a valóságban megélt szerelem, és más a versben megírt szerelem. A szerelem, amikor átéled a valóságban, tényleg egy teljes testi-lelki eggyéválás, teljes odaadás, ahogy mondod, illetve mondták beszélgetőtársaid. De egészen más, és ettől teljesen független dolog a versben megírt szerelem. Amikor verset írsz róla, nem átéled vagy újra éled (mondjuk) a szerelmet (vagy a szexet, vagy egyáltalán bármit, amiről írsz), hanem eljátszod. Ez nagyon fontos. Ezért van az, hogy egy csomó olyasmiről is írhatsz, amit soha nem éltél át, csak, mondjuk elképzeled és beleéled magad. Én például életveszélyesen bele tudom élni magam az általam kitalált helyzetekbe, személyekbe, szerepekbe, azaz hazugságokba. Sokszor olyannyira azonosulok ezekkel a helyzetekkel és figurákkal, hogy már a saját életemként élem az ő életüket, és már nem emlékszem arra, hogy mindez hazugság, hogy én találtam ki őket.

Szóval, egészen más dolog a szerelem, és más a szerelmes vers. Ez verscsinálás, csináltság. Annyira nem szeretem magamat, hogy olyan direktben, olyan közvetlenül, olyan önszeretettel tudjak magamról írni, ahogy egy szerelemben az ember magát látja, vagy ahogy magát átéli, ahogy, ha szeretik, önmagát elfogadja és szereti. Ügy érzem, hogy nem vagyok annyira vagy ennyire fontos. Ez a kulcsa a dolgoknak. Nem vagyok magamnak annyira fontos, hogy magamat ilyen szerelemmel és nárcizmussal szeressem és szemléljem. Ezért, amikor írok, nagyon megcsinálom a verset, és ha én is benne vagyok, nagyon távolról próbálom magamat szemlélni. Az életet és a közvetlen valóságot közvetlen módon nem lehet megírni.

Azt hiszem, minden alkotásnál, így a versírásnál is a technika a döntő és az alapvető, tehát az, hogy Te a sorokat megvágod. Vágod, metszed, tördeled. Műveleteket, sőt műtéteket végzel magadon. Ezek alapdolgok. Amikor bármiről elkezdesz írni, akkor az kell, hogy nagyon ura legyél annak, amit csinálsz. Tehát az érzéseidnek, a szövegednek, a technikádnak. A versben Te magad is tárgy vagy.

48