Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Barna Róbert: A versírás mint kóklerség és öngyilkos játék (Beszélgetés Fabó Kingával) (interjú)
Minden dolog csinálásához, így a verscsináláshoz is kell egy nagy adag kóklerség, csináltság. Annak tudata, hogy az egész egy manipuláció, játék: tárgyak, emberek mozgatása. Kukorelly Endre költészetében érzek valami ilyesmit, ahol a tárgyak és az emberek együtt-mozognak valamiféle tehetetlen összezártságban. A tárgyak mozgathatók, és ez olyan érdekes. Később meg már inkább kínos. Ezzel szemben a teljes azonosulás önmagunkkal, illetve azzal, amit csinálunk - az a dilettantizmus. Ahhoz, hogy valamiről írni tudjál, egyrészt el kell távolodnod tőle, másrészt közeledned kell hozzá, sokszoros áttétellel. A viszonyulásmód a fontos, meg annak variálása, meg hogy egyáltalán van viszony. Csak viszony van, soha nem közvetlen azonosulás. Más szavakkal ezt úgy lehetne mondani, hogy egy vers soha nem önéletrajz. Annak, ha egyes szám első személyben fogalmazok, mindig verstechnikai oka van. A személyesség is szerep. Ezért nem szeretem, és nem tartom pontosnak a „tárgyias költészet” kifejezést. A tárgyakat könnyű beszéltetni. Az íráshoz valamiféle abszolút folényhelyzet, elegancia kell, a technika abszolút birtoklása (Én voltam úr, a vers csak cifra szolga). Büszkeség, ami a másik oldalról nézve alázat. Mert nincs nagyobb önteltség és önzés annál, mint amikor a szerző vers címén személyes panaszaival árasztja el olvasóit: na, sajnáljatok, én olyan jóságos vagyok, és mégis olyan kis szerencsétlen, a világ meg olyan csúnya és folyton bánt. Mindez persze szubjektíve igaz lehet, az ember sokszor érez így, és szívesen képzeli el saját jóságosságát, de épp ezért mindezt nem szabad így megírni. Hanem: hidegen, keményen, tárgyilagosan. Persze, nekem is van (volt) egy nagy lelkem, ami folyton fáj(t), de már régen nem azonosulok vele. Inkább eljátszadozom rajta. Kiröhögöm. Lesajnálom. Kigúnyolom. Elintézem. Ide rakom, oda rakom. Ez jobban el is szórakoztat, mint a világfájdalom, illetve a benne való tocsogás, mert az egy idő után nagyon unalmassá válik. A mű-élvezés szó kapcsán vagy apropóján annyit szeretnék még mondani, hogy én egy ideális költői estet úgy képzelek el, hogy kiáll egy fiú vagy egy lány flegma fapofával, kicsit bohócosra vett figurával, kicsit elrajzoltan, esetleg rágógumit rágcsálva, és a lehető legtermészetesebb módon, szinte már unottan, csak úgy mellékesen elmondja a verseket (verseimet). Van két új versem (Kis drágáim, Baleset), ami ezekről a dolgokról szól, talán érthetőbben, jobban, mint ahogy én most megpróbáltam mindezt elmondani. Egyáltalán lehet-e az életet élvezni? Én úgy gondolom, hogy élvezni mégis csak úgy lehet valamit, ha az ember teljesen átadja magát a dolgoknak. Elképzelhető a számodra ez az önátadás? Elképzelhető, és nagyon jó lenne, nagyon szeretném, de most nem tudom átélni, csak elképzelni, vagy emlékezni arra, hogy milyen volt. Most senkivel és semmivel nem tudok közvetlenül azonosulni, senkihez és semmihez nem tudok közvetlenül viszonyulni sem, csak sokszoros áttételeken keresztül, és ez nagyon rossz. Közvetettség-élményem és -érzésem annyira erős és meghatározó, hogy írtam róla egy tanulmányt is. A tanulmány egy szigorúan formalizált írás, egy logikai kvantort ruháztam fel azzal a funkcióval, hogy ő „teremti” a közvetettségeket, vagyis absztrakciós szinteket lehet váltani a segítségével. Minden szintváltáskor változik a dolog közvetettségi foka, vagyis egyre beljebb [vagy kijjebb(?)] kerül, egyre elérhetetlenebb lesz számunkra, egyre több közvetítő közegen kell áthatolni ahhoz, hogy elérjük. Nem tudom, hogy a logikán belül szabad-e ilyet csinálni (azt hiszem, nem), hogy egy meglévő kvantornak kitalálok egy funkciót, de ez a tanulmányom csak látszólag logikai, valójában egy nagyon konkrét élményemet fogalmaztam meg benne. Közvetettség-érzésemet, talán mert ennyire mély és meghatározó, vagy ebben a formális 47
