Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Barna Róbert: "A lázadás öröméért" (Beszélgetés Fenyvesi Ottóval) (interjú)
„anyaországban, anyanemzetben” gondolkoznia, ez az egyik legsúlyosabb bűnnek számított a délszláv birodalomban. A magyar állam nemigen törődött a határon túli kisebbségekkel. Mi itt Bácskában jócskán megéreztük ezt. Nehéz, „tudathasadásos” időket élünk. Ha elmentünk Magyarországra, ott idegenek voltunk, idegennek számítottunk, ha pedig visszajöttünk, megérkeztünk Szabadkára, Topolyára, Újvidékre, úgyszintén annak éreztük magunkat. Ez a hazátlanság eleven, lényegbe hasító élmény. Részben ez is belefogláltatik a dedikációba, de azonkívül természetesen vannak pusztán metafizikai vetületei is az „elmenni és megérkezni”-nek. Mint mondtam, nem vagyok földhözragadt ember, inkább kalandornak tartom magam. Fiatalabb koromban utazásokról álmodoztam, ábrándoztam - országok, városok, szigetek térképeit gyűjtögettem. Képzeletben nagyokat csavarogtam. Atlaszokat böngésztem, főleg a szigetek érdekeltek. Különös vonzalmat éreztem irántuk, talán „előéletem” (ha volt ilyen) során hal voltam, esetleg teknőc vagy hasonló élőlény, aki aztán itt rekedt a Pannon-medencében, az egykori tengerfenéken. Első kötetedben így írsz: „Egész nap egész éjjel ülök a parton... Azt írod: este érkeztél a tengerparti városba és siettél találkozni a tengerrel és leültél hozzá... A tengert hallgattad...” Mintha a költészeted eszenciája lenne a tenger? Igaz ez? Ha igaz, mennyi ebben a valóságos élmény és mennyi a szimbolikus versírói módszer használata? Gyermekkoromban és később is gyakran nyaraltam az Adrián. Vézna, sápadt, torokfájós fiúcska voltam. Az orvosok a tengeri levegőt ajánlották gyógyszerként. A tengerhez gyermekkori „nyavalyák”, emlékek fűznek. A vele való találkozás számomra valóságos szertartás. A hetvenes években a tenger egyik nagy ihletőm volt. Viszonylag sok „tengerverset” írtam, de közülük csak néhányat vettem be első verseskötetembe, az Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon-ba. Verseim, írásaim megsemmisítése ma sem idegen tőlem. Különben az Ezüstpatkányok...-ban szereplő költeményeimről már nem szívesen beszélek, nem tudok mit mondani róluk. Kamaszkorom világát kellene felidézni, egy hihetetlenül mozgalmas, dinamikus korszakot, amikor intenzíven éltem az életet, naplót is vezettem. Ez a hét-nyolc év anyaga, naplójegyzete nagy kihívás és kimeríthetetlen kincsesbánya számomra. Mindenesetre át kellene gondolni újra az egészet, szigorúbb keretek közé szorítani és egy „halálsötét” prózát kellene kanyarítani belőle. Az Ezüstpatkányok... versvilágától eléggé eltávolodtam - máris úgy érzem. Természetes, hogy az 1988-ban megjelent Kollapszus című kötetem záróversében, a Tenger óraszerkezeté ben már egészen más tengerélmény, tengereszmény, költői módszer tükröződik. Az Ezüstpatkányok... és a Kollapszus között tíz év telt el, ami talán sok is meg nem is, mindenesetre az ember alaposan átgondolhatja az életét ennyi idő alatt. Megváltoznak szokásai, kapcsolatai, átformálódnak viszonyai a dolgokhoz, az eseményekhez, az emberekhez — egyszóval apróbbra, finomabbra darálja az élet tényanyagát. A Kollapszus verseiben a tengernek már korántsincs akkora ihlető szerepe, mint az előzőben, habár az egyik „kulcsvers”, a kötetzáró mű a tengert emlegeti, mintegy visszautalva az előzményekre, az „előéletemre”. A nyolcvanas években írt verseimben inkább a konkrétumok, a tárgyak, a dolgok súlya, fajsúlya érdekelt. Valamiféle direkt, anarchista költészetet próbáltam művelni, amely közelebb állt a mindennapok hülyeségeihez, faszságaihoz. Felszámoltak az illúziókat. Életem tárgyait, eszközeit, semmiségeit kezdtem összeírni. Susan Sontag írja egy helyen, hogy napjaink „művészete nem egyéb, mint ama tárgyak lajstromának felfedezése és megszövegezése, amelyekre figyelmet kell fordítani”. Néhány mondat erejéig visszakanyarodnék a tengerhez. Körünkben a közelmúltig dívott egy nagyon frappáns és rokonszenves Tolnai Ottó definíció, arról, hogy mi, jugoszláviai magyar írók, költők abban különbözünk a többi magyar írótól, hogy nekünk van tengerünk. Sajnos, a jelenlegi jugoszláv politikai helyzet olyan, hogy egyre kevesebb esélyünk van a tengerre, tehát az egyik meghatározó kategóriánkat veszítjük el. Az Adria balkanizálódik, Jugoszlávia eresztékei recsegnek-ropognak, a szerb 512
