Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Barna Róbert: "A lázadás öröméért" (Beszélgetés Fenyvesi Ottóval) (interjú)
birodalom terjeszkedni akar. A jugó-káosz miatt a tenger egyre távolabb kerül, nemcsak a költészetben, hanem fizikai értelemben is. A „hosszúversek” (ahogy ezt prózaverseidről írják), melyekre az erőteljes epikus sodrású nyelvkezelés jellemző, szintén a tengert juttatja eszembe, jobban mondva a nagy, széles-sodrású verssorokban „tengert és szabadságot éneklő” Walt Whitmant, majd Ginsberget és Kassákot. Ebben az asszociációban az sem zavar, hogy ironikus hangvételű írásaid jócskán elkülöníthetőek az elődök hangjától. Valóban ők az elődök? Kik adják a mintát? Kikre figyelték induláskor? Mesélj valamit az indulásról! Mesélj valamit arról az időről, amikor „siettél találkozni a tengerrel...”, ezzel „A hatalmas mozgó anyaggal...”, amiről sokáig azt hitted, hogy benne „valami az idővel szemben is változatlan marad”. Az „indulásom” a képzőművészet jegyében alakult. A gimnazista években főleg rajzolgattam, festettem, különböző divatos művészeti izmusok, törekvések igézetében éltem, alkottam. A topolyai gimnáziumnak a hatvanas évek végén kiváló tanári kara volt. Thth Ferenc, az 1980-ban tragikusan elhunyt költő és felesége Tóth Klára tanították a magyart, az irodalmat, később Virág Gábor váltotta fel őket, Csernik Attila volt a képzőművészettanár, Fajge Roland pszichológiát, logikát és filozófiát tanított, de nem panaszkodhatom történelem, földrajz, biológia tanáraimra sem. Tóth Ferencnek köszönhetően egy igen élénk, tartalmas vitatribün működött a városi könyvtárban. A RÉS nevet viselte a rendezvénysorozat. Havonta kétszer-háromszor volt különböző előadás, irodalmi est. Az Új Symposion folyóirat szerkesztőségéből valaki majdnem minden hónapban tiszteletét tette nálunk. Egy fantasztikusan izgalmas világkép tárult fel akkor előttem. Ezeken az esteken hallottam először Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt, Végei Lászlót, Bányai Jánost, Várady Tibort, Bosnyák Istvánt. Ekkor ismertem meg a Symposiont is. Viszonylag korán, 15-16 éves koromban érintett mega Symposion szele, lenyűgözött a belőle áradó szellemiség, frissesség, szenzibilitás. Nem véletlenül „reklámozták” akkor az Új Symposiont az itteni „új magyar értelmiségünk” folyóiratának. A Symposion által kerültem kultúraközeibe. Első írásaimat viszonylag későn, elsős egyetemista koromban közölték a lapok, folyóiratok. Első komoly közlésem a Tolnai által jegyzett Symposion utolsó számában jelent meg - ez a Csönd-óceán című versem volt. Megtalálható az Ezüstpatkányok... -ban. A gimnáziumi évek számomra egy nagy feltöltődést jelentettek, tekintettel, hogy őseim, a Fenyvesik, a Balassák, a Deákok, a Vargák nincstelen zsellérek voltak. Nagyszüleim földet műveltek, jószágot neveltek. Apám megszakította a hagyományt, kovács lett, anyám pedig varrónő. Elég mélyről kellett indulni, könyv, olvasmány a mi családunkban nemigen volt, úgyhogy elég sok bepótolni való akadt. Anyámnak voltak némi tanítói ambíciói, de közbejött a háború és nem íratták be idejében a képzőbe. Az indulás évei tehát tele voltak ismeretlen, idegen ösvényekkel, kanyarokkal, lapályokkal. A képzőművészet felől jutottam el a költészethez, az irodalomhoz. Nem véletlen, hogy mindig valami látványból indulok ki írásaimban, verseimben, szövegeimben. Barátommal, nemzedéktársammal, Sziveri János sál képzőművészként „rajzoltunk”. A megboldogult Ács József festőművész, a Magyar Szó című napilap képzőművészeti kritikusa annak idején nagyszabású „Képzőművészeti Levelező Iskolát” vezetett, ahová bárki beküldhette az alkotásait. A legsikeresebb művekből minden évben kiállítást szerveztek. Jancsival egy ilyen kiállításon ismerkedtem meg, ő is, én is díjat kaptunk. Magyarországra, a mártélyi ifjúsági képzőművészeti táborba is eljutottunk. Abban az időben, a hetvenes évek elején különböző divatos irányzatok, konceptualizmus, szignalizmus stb. befolyása alatt álltunk. Hála Istennek, mindketten kinőttük ezt a „kamaszkori betegségeket”. Nekem a képzőművészet éppoly fontos még ma is, mint régen. Több benne a csönd, több benne a szabadság. A nyelv túlságosan fertőzött, túlságosan romlékony. A könyvek bizonyos értelemben nyelvészeti szempontból megzápulnak, érthetetlenek lesznek a nagyközönség számára száz vagy kétszáz év múlva. A kép, a festmény az mindig kép marad. Ilyen értelemben vállalni tudom a 513
