Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Otthon (novella)
Mintha áthatolna rajtam a tekintete, át a falon is, és valahol a messzeségbe veszne.- Talán egy héttel ezután történhetett, hogy egy este hiába vártuk haza apámat. Késő éjszaka jött át a szomszédasszony, és sírva mondta, hogy az oroszok összeszedték az embereket a görögkatolikus iskolában. Kiderült, valaki agyonütött egy katonát, aki erőszakoskodott a sógornőjével, s ezért fasisztának nyilvánították az egész falut. Másnap reggel mindenki szeme láttára állították sorba és hajtották el őket. Pár ember jött csak vissza közülük, a többi odamaradt, ott pusztult el. Több volt a csonka család a faluban, mint az ép. Hat hónap múlva egy halott gyermeket szültem. Csúnya volt; apró, formátlan, barna és ráncos bőrű. Szerencsém volt, hogy nem élt, különben nekem kellett volna elpusztítani. Nem lehetett többet gyermekem. Némán sír. Nem mozog a teste, nem rázkódik a válla, csak az arcán folyik a könny.- Sokáig otthon maradtam. Anyámmal és testvéremmel műveltük a földet, amit földosztáskor kaptunk, aztán a téeszesítés után a csoportban dolgoztam. Sosem tudtam többet igazán visszaszokni a faluba, mindig hiányérzetem volt. Aztán évek múlva újra felköltöztem. Beálltam dolgozni a gyárba, és férjhez mentem másodszor. Itt laktunk albérletben, ennek a háznak a földszintjén. Ötvenhat tél elején disszidáltak ebből a lakásból, akkor költöztünk be ide. Néhány hét múlva eltűnt az uram, azóta sem tudom, mi történt vele, valószínűleg ő is disszidált. Aztán sorban meghalt mindenki, aki hozzám tartozott. Magamban maradtam. És aztán jöttél te, adott nekem az Isten, utoljára. Azóta egyre többször előjönnek ezek a dolgok, egyre többet gondolok arra, hogy neked nem rám van szükséged. Neked még meg kell élni azokat, amiket én megéltem. Neked feleség kell, gyerekek, amit én nem tudok megadni. Jertek, adjuk búcsúcsókot az elhunytnak, dicsőítvén az Istent, mert ímé megvált az ő rokonságától és a sírhoz közeledik, nem aggódván többé a hiúságokról és a sokkívánságú testről. A pap felém jön, kezében a bronzfeszülettel. Eltelik néhány pillanat, mire rájövök, hogy meg kell csókolnom. Mellmagasságban tartja, meg kell hajolnom, hogy elérjem. Ajkamon a hideg fém érintése. Hol vannak a rokonok és a barátok, mert íme elválunk! Hogy megnyugtassa őt az Úr, könyörögjünk! Napok óta nem tudom kimozdítani az apátiájából. Hiába próbálok meg bármit, eredménytelen. Mint egy burok, körülveszi, már csak azon belül létezik. Mintha nem is akarna kiemelkedni belőle. Időnként ugyan felcsillan a szeme, elmosolyodik, aztán egyszerre, mint aki észreveszi magát visszazuhan.- Ha meghalok, szépen temettess el! Elindulunk. A pap és a kántor megy elöl, utánuk a munkások a koporsóval, azok után én. Ahogy kifordulunk a ravatalozóból, láthatóvá válik a temető. Különböző nagyságú és alakú sírkövek tengere. Szürke, színtelen minden. Szürkék a sírkövek, szürke a fold, szürke az ég. Zuhog az eső. A kántor esernyőt tart a pap feje fölé, a munkások behúzzák a nyakukat. Az esőcseppek kopognak a koporsón, lefolynak az oldalán, aztán beissza őket a kilógó 505
