Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Otthon (novella)
szemfedő. A pap hangját alig hallom, sokkal gyengébb, mint a teremben volt. Akkor erősödik fel újra, mikor egy elágazásnál megállunk, és szembefordul velem. Bölcsesség figyelmezzünk: Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre. Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek. Mert miként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában. És hatalmat ada néki az ítélettételre is, mivelhogy embernek fia. Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, és kijőnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására. Én semmit sem cselekedhetem magamtól; amint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem, az Atyáét. Nincs kedvem reggel dolgozni menni. Megmagyarázhatatlan rossz hangulatom van, rossz előérzetem. Piszmogok a fürdőszobában, aztán a reggelivel. Húzom az időt, megfelelő kifogást keresek magamban. Hosszú idő után ma megint mosolyog, vidám. Noszogat.- Mozgás, mozgás! Siess már, el fogsz késni! - szól rám tettetett szigorral, aztán kérőén hozzáteszi: - Utána pedig siess haza hozzám! Nem találom a helyemet a gyárban, alig várom, hogy véget érjen a munkaidő. Nem zuhanyozok, csak átöltözök, sietek haza. A busz csak vánszorog, topogok türelmetlenségemben. Szinte futva vágok át a téren, aztán mikor a ház elé érek, megtorpanok. Nem akaródzik felmenni. Néhány pillanatig egy helyben állok, aztán elindulok a sarki presszó felé. Nem tudok nyugodtan ülni, egyszerre felhajtom a csésze kávét, és hazaindulok. A lépcsőházban óriási csődület, a lakás ajtaja nyitva van. Mikor kilépek a liftből, s elindulok befelé, minden tekintet rám szegeződik. Egyszerre, mintha egy gombnyomással kikapcsolták volna, akár a tévékészüléket, megszűnik körülöttem a világ. Elmosódott pacáknak látom a rámmeredő arcokat. Hangokat nem hallok; csend van bennem, döbbenetes, nagy csend. Tudom, hogy megyek, de nem érzem a lábam alatt a talajt. A cselédszoba közepén, a padlón fekszik, nyakában a hurokkal. Mintha aludna, s valami szépet álmodna. Mosolyog. Letérdelek mellé, és megsimogatom. Várom, hogy az érintésemre felébred, hirtelen felül, és nevetni kezd a tréfáján. De nem mozdul. Már hideg az arca. Megérkezik a rendőrség. Az egyik férfi a szomszédasszonyt kérdezi, a másik kettő bejön a szobába. Levetkőztetik. Meztelenül fekszik a hideg padlón. Szólni akarok, hogy tegyenek alá valamit, mert megfázik. Fényképezik. Biztosan szégyellné magát, hogy így látják, meztelenül, idegen férfiak. Elmennek. Utánuk bejön két másik férfi. Egy félhenger alakú pléhdobozt hoznak. Leveszik a tetejét, beleteszik, aztán újra ráteszik a tetejét, és elviszik. Leülök az ágyra. Mint egy lassított felvétel, amelyet újra és újra visszajátszanak, egyre a reggel történtek jutnak eszembe. Vidáman, mosolyogva látom magam előtt, amint sürget. Aztán elmegyek, nem bírok a lakásban maradni. 506
