Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Otthon (novella)

- Nehéz ezekről a dolgokról beszélnem, főleg neked, aki még nem is éltél akkor - nagyot sóhajt, és elhallgat.

Napok óta nyüstölöm, hogy mondja el végre, mi bántja. Megunja, belefárad, megadja magát.- Apámék sehogyan sem akartak elengedni a faluból, azt mondták, aki a városba kerül, az elkurvul. Aztán mikor egy éven belül mind a két bátyám meghalt tüdőbajban - a kisebbiknek az ölemben volt a feje, mikor egy nagy hörgéssel kimúlt -, és rajtam is megmutatkoztak már az első tünetek, mégiscsak beleegyeztek. Emlékszem, mikor megérkeztünk, apám elment valamit megkérdezni; talán azt, hogy hogyan jutunk el oda, ahova szeretnénk; és én ott maradtam egyedül a csomagokkal a pályaudvar előtt. Álltam és bámultam; néztem a hatalmas házakat, a nyüzsgő utcát, a rengeteg embert. Idegen volt, nagy és félelmetes, mégis valahogy vonzott ez a világ; nem tudtam betelni vele. Anyám egyik távoli rokonához mentünk, ő kísért el bennünket az orvoshoz, aztán a szanatóriumba. Három hónapig voltam bent. Aztán szolgálónak szegődtem egy módos polgárcsaládhoz, és úgy éltem, mint akkoriban a többi hozzám hasonló lány. Pirkadattól késő estig elvégeztem minden munkát a házban és a ház körül, a főzésen és a mosáson kívül. Vasárnap délutánonként kimehettem a városba. Sétáltam a parkban, a vursliban, eljártam táncolni. Nem sokkal később férjhez mentem. Az uram munkás volt a festékgyárban. Nem voltam belé szerelmes, de rendes embernek ismertem meg, tudtam, hogy le lehet vele élni egy életet. Egy háromszor hármas szobában laktunk albérletben. Aztán kirört a háború. Hazaköltöztünk apámékhoz, úgy gondoltuk, ott biztonságosabban át tudjuk vészelni. A faluban, mintha mi sem történt volna, olyan volt minden, mint mikor elmentem, csak az a néhány zsidó család viselt a ruháján sárga csillagot. Az uram eljárt napszámba apámmal az urasági majorba, én otthon segítettem anyámnak. Később megjelentek a faluban a németek, szekerekre rakták a zsidókat, és elvitték őket. Egyre közelebb került a front, egyre nehezebb lett az élet. Szinte mindennap üres málépuliszkát ettünk. Mind sűrűbben kellett elsötétíteni esténként az ablakokat, láttuk a sztalingyertyá- kat, amelyek olyan világosságot csináltak, mintha nappal lett volna, hallottuk az ágyúk hangját, a zuhanó bombák sivítását. Aztán bejöttek az oroszok. Október vége volt. Az urammal az erdőn voltunk gallyat szedni, hogy tudjunk mivel tüzelni. Visszafelé jövet a falu szélén megállított bennünket három orosz katona. Kérdeztek valamit, de nem értettük. Aztán egymással beszélgettek, nevetgéltek, és elkezdtek tapogatni. Próbáltam védekezni, de megfogtak, leszedték a hátamról a kötegbe kötött gallyat, és letepertek. Kiabáltam. A féljem dulakodott az egyikkel, aztán egy lövés dörrent, s láttam, hogy összeesik. Megerőszakoltak mind a hárman. Büdösek voltak. Ha behunyom a szememet, ma is látom borostás, kéjsóvár, kiéhezett arcukat, kidülledt szemüket. Otthagytak. Később térhettem magamhoz, már alkonyodott. Fáztam. A férjem tőlem nem messze feküdt. Megnéztem. Fejbe lőtték. A homlokán éktelenkedő lyuk környéke nem véres volt, hanem fekete. Megint elájultam. Nem tudom azóta sem, hogyan kerültem haza, hogyan került haza az uram teteme.

Szavai színtelenül kopognak. Nézem. 0 is néz, de valahogy üres a szeme.

504