Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Otthon (novella)
emlékszem. Július volt, meleg, holdfényes este. A fiú nagyon magas volt, esetlen és szégyenlős. Alig tudtam szavát venni. Aztán egészen jól elbeszélgettünk, sétáltunk, és közben megfogta a kezemet. Gyengéden, alig érintve tartotta a tenyerében. A falu szélén, egy öreg nyárfa alatt megálltunk, és én megcsókoltam. Bátornak akartam látszani, én csábítottam el, pedig mikor arra került a sor, már féltem. Napraforgókat tört, azokból csinált ágyat. Ügyetlenek voltunk, tapasztalatlanok. Furcsa, az arcára nem emlékszem, csak a teliholdra meg a íolém hajoló napraforgókra. Olyan volt, mintha végig néztek volna közben. Elhallgat. Kérdezni akarok, de megelőz. — A mese véget ért, fiatalúr. Tessék aludni! - parancsol rám játékos-rend- reutasító hangon, és megcsókol. Nem tudok elaludni. Egyre azzal a fiúval látom, amint ölelkeznek. Az ő arca olyan, mint most, a másiknak nincsen arca. Hiába próbálom elhessegetni magamtól, újra és újra visszatér a kép. Féltékeny vagyok. Féltékeny mindenkire, aki valamikor is látta, megérintette, megkapta. Sírnom kell és zokognom, ha a halálra gondolok, és látom a koporsóban nyugvó, isteni képre teremtett szépségünket, elhervadva s dicsőséghagyottan, emberi alak s ékesség nélkül. 0 rejtélyes csoda! Minő titok történik velünk! Miképp adatunk át az enyészetnek! Hogyan leszünk a halál prédájává! Az írás szerint valóban Isten törvényéből, ki adjon az elhunytnak boldog nyugalmat. Először viszek virágot neki. Nem tervezem el, csak úgy véletlenül történik. Délután a gyár kapujában ott ül egy nénike, kopottan, törődötten, és vékonyka hangon kínálja a csokorba kötött gyöngyvirágot. Megsajnálom, veszek tőle egyet. Mire hazaérek, elhervad, csapzott lesz. Nyújtom neki. Elmosolyodik. Mosolyog mindene, a szeme, a szája, az egész teste. Hozzám szalad. Megölel. Sír. Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet. - Emlékezzél rólunk Urunk, midőn eljössz a te országodba! - Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. - Emlékezzél rólunk Urunk, midőn eljössz a te országodba! Rossz kedve van. Hallgat. Hiába kérdezem tőle, hogy mi történt, mi baj van, nem válaszol. Néha azt mondja, hogy nincsen semmi, s közben rám mosolyog. Ezzel akarja elejét venni a faggatózásomnak, ezzel akar megnyugtatni. De torz a mosolya, csak a szája húzódik el, az arca merev marad, és a szeme szomorú. Feleslegesnek érzem magamat. Úgy tűnik nekem, ilyenkor egy másik világban jár, amelyikbe nem akarja, hogy beférkőzzek, ezért hallgatásával elzárja előlem. S az a világ körbefonja, lehúzza, elveszi tőlem. Megpróbálom felvidítani, végigkísérletezem apró rítusainkat, amelyeket együtt alakítottunk ki, s amelyeknek mindig örült. Hiába. Ülünk egymással szemben az asztalnál, fogjuk egymás kezét, mégis mind a ketten egyedül vagyunk. Boldogok a békességesek, mert ők Isten fiainak hívatnak. - Emlékezzél rólunk Urunk, midőn eljössz a te országodba! 503
