Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Otthon (novella)
BRÉM-NAGY FERENC Otthon* Kezdjük már el, legyünk túl végre rajta! Bocsáss meg! Tudom, nem szép dolog ilyet gondolni egy temetésen, de fáradt vagyok, és üresnek érzem magamat. Mintha ólomdarabok lennének a bőröm alá varrva, súlyosak a tagjaim; mintha a pórusaimon át elszivárgott volna a kedvem, az erőm, az életem. A legrosszabb, hogy alig kapok levegőt. Szűk ez a helyiség, szorítanak ezek a csupasz, fehér falak, fojtogat az égő gyertyák szaga. Szeretnék kimenni innen, ki a temetőből, ki a városból, a világból, valahová messze, ahol levegő van, ahol aludni tudok. Az imént jött meg a pap a kántorral. Meglepődtek, mikor megláttak. Másra számítottak, több gyászolóra. Kezet fogtak velem, végigmértek; a ruhám - az egyetlen, amelyik valamennyire is ünnepélyes - nem illik az alkalomhoz: világos és kopott; összenéztek, aztán szó nélkül bementek a másik helyiségbe, átöltözni. Mikor jönnek már? Mi tart ennyi ideig? Ténfergek a teremben, valami hajt, képtelen vagyok ülve maradni. Visszhangzanak a lépteim. Érzékelhetővé teszik, megtörik az iszonyú csendet. Hiába indulok másfelé, újra és újra a gyertyákkal övezett ravatalhoz érkezek. Nézem az arcát. A halál ajándékozta béke kisimította rajta a ráncokat. Enyhe pír festi meg a kidudorodó pofacsont fölött a halott bőr viaszát. Vajon természetes vagy a mosdatást és öltöztetést végző temetkezési alkalmazott apró figyelmessége? Mosoly ül rajta. Az a mosoly, amelyik a legboldogabb pillanataiban jelent meg mindig alig észrevehetően a szája szögletében. Mosolyogsz? Persze, te már otthon vagy. Neked befejeződött ez a kínnal teli utazás. Gyáván kimenekültél belőle. Igaz, végül is eldönthetetlen, mihez kell nagyobb bátorság. Szép vagy, ahogy itt fekszel. Szeretném megsimogatni az arcodat. Szeretném megsimogatni az arcát, de érzékeim a kezemre vetítik, ott érzem rajta a felengedő bőr hideg nyirkosságát, még mielőtt hozzáérnék. Elborzadok. Visszahúzódom, és csak a szemfedő rojtjait simítom végig a kézfejemmel. Nyílik az ajtó. Végre itt van a pap és a kántor. Előbbi fekete, fehér szálakkal hímzett ruhában, utóbbi abban az egyszerű fekete öltönyben, amiben érkezett. Behoznak két temetési zászlót és egy keresztet, s mivel nincsen, aki tartsa őket, a falhoz támasztják. Midőn leszállónál a halálhoz halhatatlan Élet, akkör megtörted a poklot Istenséged fényével, s midőn a holtakat is a mélységből fóltámasztottad, minden mennyei erők örvendezve kiálták: életadó Krisztus Istenünk, dicsőség néked! Miközben fakó hangon énekel, a pap körbejárja a ravatalt, és szenteltvízzel hinti be a koporsót. A kántor követi. Megáll a ravatal négy sarkánál, és lóbálja a meg-megnyikorduló rézfüstölőt. A tömjén édeskés, telt *Ez az írás szerkesztőségünk novellapályázatán 11. díjat nyert. (A szerk.) 497
