Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Czesław Miłosz: Beszédek a Noel-díj ávétele alkalmából

az igazságot: osztoztak a több ezer lengyel tiszt sorsában, akiket lefegyverez- tetett és internáltatott Hitler akkori szövetségese, és tömegsírban temették el őket. Nyugaton, az ifjú nemzedékeknek, ha ugyan tanulnak történelmet, nem kellene-e tudniuk arról, hogy 1944-ben kétszázezer ember esett el Varsóban, a mindkét szövetséges által pusztulásra ítélt városban?

A két népbíró diktátor már rég nem él, de ki tudja, nem arattak-e következményeiben tartósabb győzelmet hadseregük győzelmeinél és vereségeinél? Az Atlanti Charta állásfoglalása ellenére az az elv, hogy az országok alku, sőt, kocka- vagy kártyajáték tárgyai lehetnek, megerősítést kapott abban, hogy Európát két övezetre osztották. A két diktátorról ránk maradt örökségre állandóan emlékeztet az a tény, hogy a három balti állam nincs az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagjai sorában. Ezek az államok a háború előtt a Népszövetséghez tartoztak, de az 1939. évi egyezmény titkos záradékának következményeképp eltűntek Európa térképéről.

Nézzék el nekem, hogy mint egy sebet tárom fel az emlékezetet. Ez a tárgy is kapcsolatban áll e gyakran rosszul használt, mégis tiszteletreméltó szó, a valóság feletti meditációmmal. A népek panasza, a Thuküdidész könyvéből ismert egyezségeknél is galádabb paktumok, a juharfalevél alakja, a napkelte és a napnyugta az óceán felett, az okok és okozatok egész szövevénye, nevezzük Természetnek vagy Történelemnek, hitem szerint más valóságra utal, amely számunkra felfoghatatlan, bár minden tudomány és művészet hajtóereje az a törekvés, hogy megismerjük ezt. Néha úgy érzem, sikerül megfejtenem, mi értelme lehet a „másik Európa” nemzeteit sújtó balsorsnak, és ez az emlékezet megőrzése abban a korban, amelyben, úgy tetszik, a jelző nélküli Európa és Amerika nemzedékről nemzedékre egyre kevesebbet birtokol ebből. Lehet, hogy nincs is más emlékezet, csak a sebek emlékezete, amint azt a Biblia, Izrael súlyos próbatételeinek krónikája is igazolja. E könyv hosszú ideig lehetővé tette az európai nemzetek számára, hogy megőrizzék a folytonosság érzetét, amely nem azonos a historizmus manapság divatos terminusával.

A harminc év alatt, amit külföldön töltöttem, kiváltságosabbnak éreztem magam nyugati kollégáimnál, legyenek azok írók vagy irodalomtörténész előadók, mert a nemrégi és a nagyon régi, évszázadokkal ezelőtti események is éles, pontos körvonalakat kaptak értelmemben. A Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon írt versekkel, regényekkel, vagy az ott készült filmekkel találkozó nyugati közönség bizonyára felismeri ezt a hasonló, a cenzurális korlátozásokkal folytatott szüntelen küzdelemben edződött tudatot. Az emlékezet hát az az erő — mindnyájunké, akik a „másik Európához” tartozunk - amely megóv minket az önmaga köré fonódó beszédtől, ami az önmaga köré tekeredő repkényre emlékeztet, amely nem talál támaszt a falban vagy a fatörzsben.

Az imént arról a vágyról beszéltem, hogy megszabaduljunk attól az ellentmondástól, amely a távolságtartás igénye és az emberekkel való szolidaritás érzése közt keletkezik. Ha azonban a költői hivatás metaforájának tekintjük a föld felett való repülést, a lúd vagy a Pegazus hátán, nem nehéz belátnunk, hogy már ebben is ellentmondás rejlik, mert hogyan lehetünk a föld felett, ha ugyanakkor minden részletét is látjuk? De az ellentétek ingatag egyensúlya mellett elérhető bizonyos harmónia, annak a távolságnak köszön486