Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Czesław Miłosz: Beszédek a Noel-díj ávétele alkalmából
hetően, amelyet maga az idő múlása hoz létre. „Látni és leírni” annyi, mint a képzeletben újrateremteni valamit. A távolság, amelyet az idő rejtélye hoz létre, nem változtatja szükségszerűen zűrzavarrá, egyre halványabb árnyakká az eseményeket, a tájakat és az emberi arcokat. Ellenkezőleg, tiszta fényben mutatja őket, úgy, hogy minden tény, minden dátum még pontosabb legyen, és fennmaradjon, örökké emlékeztetve az ember elaljasulására, de az emberi nagyságra is. Mindazok, akik élnek, megbízást kaptak mindazoktól, akik örökre elhallgattak. Az ember e kötelességének csak akkor tesz eleget, ha igyekszik pontosan rekonstruálni azt, ami volt, megtisztítva a múltat a hazugságtól és a legendáktól. A magasból, az örök jelenben látott föld, és a visszaszerzett időben létező föld egyaránt a költészet anyagává válik. IV. Nem akarom azt a benyomást kelteni, mintha értelmem a múlt felé fordulna, mert ez nem lenne igaz. Mint minden kortársam, én is hajlottam a kétségbeesésre, arra, hogy közelinek lássam a pusztulást, és szemrehányást tettem magamnak, amiért engedtem a nihilizmus kísértésének. Mélyebb szinten azonban, úgy tetszik, költészetem egészséges maradt és kifejezte az Igazság Birodalma utáni vágyat. Meg kell itt említenem annak az embernek a nevét, aki megtanított arra, hogy nem kell átadnom magam a kétségbeesésnek. Nemcsak szülőföldünknek, folyóinak és tavainak, hagyományainak köszönhetünk sokat, hanem az embereknek is, különösen akkor, ha kora ifjúságunkban jelentékeny személyiséggel találkozunk. Abban a szerencsében volt részem, hogy rokonom, a magányos párizsi látnok, Oskar Mítosz szinte a fiaként kezelt. Hogyan lett belőle francia költő, ezt családunk és az egykor Litván Nagyhercegségnek nevezett ország szövevényes története tudná csak megmagyarázni. Bármi is volt az oka, nemrég olvashattuk a párizsi sajtóban, hogy többen sajnálkoztak, amiért fél évszázaddal ezelőtt nem kapta meg a legmagasabb nemzetközi elismerést a költő, akinek a neve egyezik az enyémmel. Sokat tanultam tőle. Mélyebben megértette velem az O- és az Újtestamentum vallását és belémoltotta egy pontos, aszketikus hierachia igényét a szellem minden területén, beleértve mindazt, ami a művészetet érinti. A legnagyobb bűnnek ezen a téren azt tartotta, ha a másodrendűt egyenrangúnak tekintik az elsőrendűvel. Mindenekelőtt azonban úgy hallgattam őt, ahogy egy prófétát hallgat az ember, aki, mint maga mondta, „öreg, a szánalomtól, a magánytól és a haragtól emésztett szeretettel” szerette az embereket, és ezért intézett figyelmeztetést a katasztrófába rohanó, őrült világhoz. Megtudtam tőle, hogy a katasztrófa elkerülhetetlen, de azt is megtudtam, hogy az általa jövendölt nagy tűzvész része lesz csak az egyetemesebb drámának, amelyet végig kell játszani. A mélyebb okokat a XVIII. században téves irányt vett tudományban látta, amely e lavinát elindította. Akárcsak előtte William Blake, ő is megjövendölte az Új Korszakot, a képzelet új reneszánszát, amelyet a tudományos megismerés egy bizonyos típusa rontott meg, nem pedig, mint hitte, mindenfajta tudományos megismerés, az pedig biztosan nem, amelyet a jövő 487
