Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Czesław Miłosz: Beszédek a Noel-díj ávétele alkalmából
szó szerint teljesülne Nietzsche jövendölése az európai nihilizmusról. trA nihilista szeme - úja Nietzsche 1887-ben - hűtlen az emlékekhez: lehetővé teszi, hogy lelepleződjenek, elhullassák leveleiket... S amire a nihilista nem képes önmagáért, azt az emberi nem jövőjéért sem tudja megtenni: veszni hagyja azt.” Rengeteg a múltat meghamisító hazugság, amely ellentétes a józan ésszel, a jó és a rossz megkülönböztetésének elemi érzékével. Mint nemrég közölte a Los Angeles Times, különböző országokban mintegy száz könyv jelent meg, amelyek azt bizonygatják, hogy soha nem volt Holocaust, csak a zsidó propaganda találta ki. Ha e téboly lehetséges, vajon tényleg teljesen valószínűtlen az emlékezet egyetemes elvesztése mint állandósult állapot, és nem jelent-e ez nagyobb veszélyt, mint a génekkel végzett manipuláció vagy a természeti környezet mérgezése? A „másik Európából” jött költő számára a Holocaust néven ismert események időben olyan közeli valóságot jelentenek, hogy talán csak Dávid zsoltárait fordítva próbálhat képzelete szabadulni ezek állandó jelenlététől. Mégis aggasztó, amikor e kifejezés jelentését fokozatosan átalakítják oly módon, hogy ez a fogalom egyre inkább csak a zsidók történetére vonatkozik, mintha e bűnnek nem estek volna áldozatul lengyelek, oroszok, ukránok és más nemzetiségű foglyok milliói is. Ez azért aggasztó, mert mintha előre jelezné a közeljövőt, amikor a történelemből csak annyi marad, ami a televízió képernyőjére kerül, az igazság pedig, mint valami túl bonyolult dolog, a levéltárakban marad eltemetve, ha ugyan meg nem semmisítik. Ugyanígy más tények is, amelyek a költőhöz közel, a nyugati emberektől távol állnak, egyre valószínűbbé teszik számára H. G. Wells látomását Az időgépből: a nappal gyermekeinek törzse lakja a Földet, gondtalanok, meg vannak fosztva az emlékezettől, s ezáltal a történelemtől is, védtelenek a földalatti barlangok lakóival, az éjszaka emberevő gyermekeivel szemben. Lenyűgözve a technikai átalakulás ütemétől tudjuk, hogy megkezdődött bolygónk egyesítése, és nagy fontosságot tulajdonítunk a nemzetközösség fogalmának. A Népszövetség, majd az Egyesült Nemzetek Szervezete megalakulásának időpontja érdemes arra, hogy megjegyezzük. Sajnos azonban veszít súlyából, összehasonlítva egy másik dátummal, amelyről minden évben meg kellene emlékeznünk, gyásznappá kellene nyilvánítani, mivel az újabb nemzedékek nem is hallanak erről. 1939. augusztus 23-ról van szó. A két diktátor akkor kötött szerződést, melynek titkos záradékában felosztották egymás között a szomszédos országokat, melyeknek saját fővárosuk, kormányuk és parlamentjük volt. Ez nemcsak a rettentő háború kitörését jelentette. Újra bevezették a gyarmatosítás elvét, melynek szellemében a nemzetek nem egyebek, mint csordák, adják-veszik őket a mindenkori tulajdonos kizárólagos akaratától függően. Határaik, önrendelkezési joguk és útleveleik megszűnnek létezni. És csak megdöbbenhetünk azon - manapság csak suttogva beszélnek erről -, hogy negyven évvel ezelőtt a diktátorok ezt az elvet alkalmazták. Pedig az emberi jogok ellen elkövetett bűnök, ha nem vallják be és nem ítélik el nyilvánosan ezeket, lassan ható méregnek bizonyulnak, amelyek barátság helyett gyűlöletet keltenek a nemzetek között. A lengyel költői antológiák közlik barátaim, Wladyslaw Sebyla és Lech Piwowar nevét, megjelölik haláluk évét, 1940-et. Abszurdum, hogy nem szabad megírni, hogyan pusztultak el, noha Lengyelországban mindenki tudja 485
