Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Czesław Miłosz: Beszédek a Noel-díj ávétele alkalmából
összehasonlítva a tettel. A valóságot áttekinteni, a rossz és a jó, a kétségbeesés és a remény örök összjátékában megragadni csak megfelelő távolságból, csak fólé emelkedve lehet - de ez meg erkölcsi árulásnak tetszik. Ilyen, a XX. századi konfliktusok legmélyébe vezető ellentmondást fedeztek fel a költők a népirtástól fertőzött Földön. Mit gondol bizonyos számú vers szerzője, amely versek megmaradtak azokból az időkből emlékül, tanúságtételnek? Azt, hogy fájó ellentmondásból születtek, és jobb lett volna, ha ezeket fel tudja oldani, a verseket pedig nem írja meg. III. Minden száműzött, a szülőföldet csak emlékeiben felkereső költő patrónusa Dante marad, de hogy megnőtt azóta a Firenzék száma! A költő száműzése egy viszonylag nem régi felfedezés közvetlen következménye, mely szerint aki a hatalmat birtokolja, az a nyelvet is ellenőrizheti, mégpedig nemcsak a cenzurális tilalmakkal, hanem azzal is, hogy megváltoztatja a szavak jelentését. Sajátos képződmény a bizonyos mennyiségű állandósult szokást felvett nem szabad társadalom nyelve: a valóság teljes szférái megszűnnek létezni, egyszerűen azért, mert nincs nevük. Úgy tetszik, van valami rejtett kapcsolat az irodalom mint écriture, az öngerjesztő beszéd elméletei és a totalitárius államok számának növekedése között. Mindenesetre semmi oka az államnak arra, hogy ne tűrje el az önnön határaiba zárt, autonóm viszonyrendszerként felfogott verses és prózai művek alkotásában kimerülő tevékenységet. A költő csak akkor veszedelmes, ha elfogadjuk, hogy igyekszik szabadulni a kölcsönvett stílusoktól, mert a valóságot keresi. A teremben, ahol az egybegyűltek egyöntetűen tartják magukat az elhallgatás egyezségéhez, az igazság egyetlen szava is úgy hangzik, mint a puskalövés, s ami még rosszabb, a kísértés, hogy kimondjuk, hasonlóan a heveny viszketegséghez, rögeszmévé válik, amely nem hagyja, hogy bármi másra is gondoljunk. Ez az az ok, amiért a költők a száműzetést választják. Nem bizonyos azonban, melyik a fontosabb: belemerülni az aktualitásba vagy az ettől való szabadulás vágya, hogy más országokban, más partokon, legalább egy-egy pillanatra visszakapja valódi hivatását, ami nem más, mint a lét felett való elmélkedés. Ez a remény azonban elég csalóka, mert a mi „másik Európánkból” érkezett jövevény, bárhova is kerül, mindenütt azt látja, hogy tapasztalatai elválasztják új környezetétől, ez pedig újabb rögeszmék forrása lehet. A planétán, amely évről-évre kisebb lesz, a tömegkommunikációs eszközök fantasztikus fejlődése mellett egy ma még nehezen meghatározható folyamat zajlik, amelyet az emlékezet megtagadásának nevezhetünk. Az elmúlt évszázadok analfabétái — azaz az emberiség elsöprő többsége — nyilván nem sokat tudtak országuk vagy civilizációjuk történetéről. A modem analfabéták értelmében azonban, akik tudnak írni, olvasni, sőt, ők tanítják az ifjúságot az iskolákban és az egyetemeken, jelen van a történelem, de furcsán összezavarodik, elmosódik. Moliére Napóleon, Voltaire pedig Lenin kortársa lesz. Ugyanígy az elmúlt évtizedek eseményei is, amelyek olyan alapvető jelentőségűek, hogy az ezekről való tudás vagy nem-tudás határozza meg az emberi nem sorsát, távolodnak, halványulnak, elveszítik konzisztenciájukat, mintha 484
