Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Czesław Miłosz: Beszédek a Noel-díj ávétele alkalmából

forradalmak és háborúk kirobbanásához vezettek, amelyek számtalan millió fizikailag vagy lelkileg elpusztított emberi lény életébe kerültek. Mégis lehetséges, hogy nem az ezen eszmék feletti reflexió a legnagyobb eredményünk, nekünk, akik túlságosan is konkrét formában találkoztunk ezekkel, hanem mindazon értékek megbecsülése, amelyek óvják az embert a belső széteséstől és attól, hogy engedjen az erőszaknak. Pontosan ezek váltották ki a gonosz erők vak dühét: bizonyos szokások, intézmények, s főként mindazok a szerves emberi kapcsolatok, amelyek mintegy önmagukból adódnak, s fenntartja őket a család, a vallás, a szomszédság, a közös hagyomány, vagyis az egész rendetlen és logikátlan emberiség, amely oly gyakran találtatik nevetségesnek vidékies kötődésében és hűségében. A civitas tradicionális kötelékei ma sok országban felbomlóban vannak, ezek lakói elveszítik gyökereiket anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Más viszont a helyzet ott, ahol a veszélyben hirtelen megmutatkozik e kötelékek védelmező, életadó értéke. így volt ez azon a tájon, ahonnan származom. Úgy gondolom, ez a megfelelő hely arra, hogy emlékeztessek azokra az adományokra, amelyeket barátaimmal Európa e részén kaptunk örökül, és hálát mondjak értük.

Jó dolog kis országban születni, ahol a természet emberi léptékű, ahol az évszázadok során különféle nyelvek és különféle vallások éltek együtt. Litvániára gondolok, a mítoszok és a költészet hazájára. Bár családom már a XVI. század óta a lengyel nyelvet használta, ahogy Finnországban sok család a svédre, Írországban pedig az angolra tért át, s ennek következtében lengyel, nem pedig litván költő vagyok - soha nem hagytak el Litvánia tájai és tán szellemei sem. Jó dolog a gyermekkortól kezdve a latin liturgia szavait hallgatni, Ovidiust fordítani az iskolában, katolikus dogmatikát és apologeti- kát tanulni. Áldás, ha olyan várost kap az ember a sorstól iskolai és egyetemi éveire, amilyen Vilna volt, e különös város, az északi erdőkbe áthelyezett barokk és olasz építészetével, melynek minden köve őrzi a történelmet, negyven katolikus templom és számos zsinagóga városa, melyet akkoriban Észak Jeruzsálemének neveztek a zsidók. Csak amerikai egyetemi előadóként döbbentem rá, mennyi minden rögződött bennem régi egyetemünk vastag falai közt, a római jog formulái, a régi Lengyelország történelme és irodalma, amely elképeszti a fiatal amerikaiakat eredeti vonásaival: a kedélyes anarchiával, a dühödt vitákat oldó humorral, a szerves közösség érzetével, a minden központosított hatalom iránti bizalmatlansággal.

A költőnek, aki ilyen világban nőtt fel, elmélkedés útján kell keresnie a valóságot. Kedves a szívének egyfajta patriarchális rend, a harangszó, a felebarátaink makacs követelőzésétől, a kényszertől való elzárkózás, a kolostori cellák csendje, ha az asztalon lévő könyvek a teremtett dolgok ama felfoghatatlan tulajdonságát tárgyalják, ami az esse. És hirtelen mindezt megtagadják a vérivó istenség minden sajátosságával felruházott Történelem ördögi fordulatai. A Föld, amelyet a költő odafentről látott, a mélységből kiált, és nem hagyja, hogy a magasból nézze. Lebírhatatlan ellentmondás keletkezik, amely nem hagy nyugodni sem éjjel, sem nappal, bárhogy is nevezzük, a lét és a cselekvés, a művészet és az emberekkel való szolidaritás közti reális ellentmondás. A valóság követeli, hogy záijuk szavakba, ugyanakkor elviselhetetlen, és ha megérintjük, ha itt van a közvetlen közelünkben, még Jób panasza sem tör elő a költőből. Minden művészet semminek bizonyul,

483