Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Czesław Miłosz: Beszédek a Noel-díj ávétele alkalmából
Minden költő azoktól a nemzedékektől függ, amelyek anyanyelvén írtak, örökli a stílusokat, formákat, amelyeket azok dolgoztak ki, akik előtte éltek. Ugyanakkor azonban azt is érzi, hogy ezek a régi kifejezési módok nem illenek saját tapasztalataihoz. Alkalmazkodnék, de megszólal benne egy hang, amely óva inti a maszktól és az álruhától. Lázad, de ezúttal kortársaitól, a legkülönbözőbb avantgarde irányzatoktól kerül függő helyzetbe. Sajnos, egyetlen verseskötet is elegendő, s már meg is fogták. Alig száradt meg a nyomdafesték; a mű, amelyet azelőtt igazán a sajátjának érzett, most mint függőség mutatkozik meg előtte, belebonyolódott egy stílusba. Egyetlen gyógyír van e belső bizonytalanságra, a lelkiismeretfurdalásra - tovább kell keresnie és új könyvet kell kiadnia, aztán kezdődik minden elölről; e hajszának soha nincs vége. Még az is megtörténhet, hogy - mint a kígyó a vedlett bőrét - könyveket hagyva maga után menekül előre az elől, ami régebben készült, és Nobel-díjat kap. Mi az a rejtélyes hajtóerő, amely nem enged megállapodni annál, ami elkészült, befejeződött? Azt hiszem, a valóság keresése. E szónak naiv és fennkölt jelentést tulajdonítok, amelynek semmi köze az elmúlt évszázadok filozófiai vitáihoz. Ez a Föld, ahogy Nils a lúd, a latin óda szerzője pedig a Pegazus hátáról látta. E Föld kétségkívül létezik, gazdagságát semmiféle leírás nem képes kimeríteni. Ezt az állítást fenntartani annyit jelent, mint eleve elvetni azt a manapság oly gyakran hallható kérdést: „Mi a valóság?”. Ha a nap mint nap használt ellentétpárok közül olyan fontos az élet és a halál antinómiája, akkor nem kevésbé fontos az igazság és a hazugság, a valóság és az illúzió ellentéte sem. II. Simone Weil - sokat köszönhetek az írásainak - azt mondja: „A szépség lelke a távolság”. Előfordul azonban, hogy a távolságtartás a lehetetlennel határos. „Európa gyermeke” vagyok, ahogy egyik versem címe mondja, de ez keserű, szarkasztikus kijelentés. Egy önéletrajzi könyvet is írtam, amelyet Une autre Europe címmel fordítottak franciára. Kétségkívül két Európa létezik, és úgy esett, hogy nekünk, e másik Európa lakóinak megadatott, hogy alászálljunk a XX. századi „sötétség mélyébe”. És képtelen lennék a költészetről beszélni általában, sajátos tér- és időbeli körülmények között létrejött költészetről kell szólnom. A jelen távlatából már láthatók azon események körvonalai, melyek halálhozó pusztításukkal felülmúltak minden általunk ismert elemi katasztrófát, költészetem és kortársaim költészete azonban, függetlenül attól, hogy avantgárd vagy hagyományos stílusban íródott, nem volt felkészülve ezekre. Tapogatózva mozogtunk, mint a vakok, kiszolgáltatva minden kísértésnek, amelynek századunkban az értelem kiteszi magát. Nem könnyű megkülönböztetni a valóságot az illúziótól, ha a nagy földindulás korában él az ember, amely párszáz évvel ezelőtt kezdődött az eurázsiai földrész kis nyugati félszigetén, hogy aztán egyetlen emberöltő alatt az egész planétán egyeduralkodóvá tegye a tudomány és a technika kultuszát. Különösen Európa azon térségeiben volt nehéz ellenállni a számos kísértésnek, ahol az emberek feletti uralom — a természet felett való uralkodáshoz hasonló — szörnyszülött eszméi 482
