Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Pécsi Györgyi: Rapai Ágnes: A darázs szeme (kritika)
PÉCSI GYÖRGYI Rapai Agnes: A darázs szeme Kodolányi Gyula írja fordításkötetének előszavában az amerikai költészetről: „Az amerikaiak ebben az évszázadban egyáltalán nem használják a líra., lírai szavakat a költészetről szólván. Nem véletlen tehát, hogy ha van lírájuk úgy, ahogyan mi értjük a szót, az mégis valami más. Az érzelem közvetlenül mint érzelem ritkán szólal meg benne: inkább a világban, a tárgyakban, a másik emberben rejtőzve, vagy a tárgyilagosnak tetsző leírás hangnemében, mint hangszín, mint árulkodó mozdulat. Ritkán szólal meg benne a nosztalgia hangja, s az örök téma, a ’tavalyi hó’ gyászolása.” Rapai Ágnes második verseskötete a ’85-ös Másholhoz képest is erőteljesebben mozdul e felé - a Kodolányi által kitűnően exponált - amerikaias, nem lírai költészet felé. Legközelebbi rokona talán Sylvia Plath; egyik cikluscíme, a Horzsolás Plath emlékezetes Zúzódások című kötetét idézi, annak törékenyebb, finomabb szinonimája. Mindez annyiban (lehet) fontos, hogy Rapai erős, szuverén, határozott karakterű költészete nem annyira az itthoni, néhány, szokásosan besorolható irányzat talajából nőtt ki, hanem egy életérzésében közeli, de megszólalásában elütő hagyományhoz kapcsolódik inkább. Rapai költészete a személyes én magánközérzetének a költészete, megszenvedett, drámai, tragikus élmények sokasága feszül egy-egy versben anélkül, hogy a szenvedés megnevezhető, vagy az élmény visszakövetkeztethető lenne. Versei kevésbé invenci- ózusak akkor, ha „epikus” történetet idéznek föl, vagy valóságfblismerhetőségük, konkrét beazonosíthatóságuk nagyobb (Sír; A temetés). Már nem az élmény, a tapasztalás a fontos, és nem a ráció logikája - túljutott ezeken, illetve olyan létállapotba került, sodródott, melyről lepereg az élet pora (A szavak egyesülése). Összegző végtapasztalat ez, statikus, és kínzóan állandósult a világhoz és önmagához való viszonyulása. Nemcsak a tárgyaknak, eseményeknek, körülményeknek, emberi viszonyoknak nincs igazán megrendítő, a személy sorsába beavatkozó jelentősége, de az időnek sem. Elhanyagolható a tér, az idő, a társadalmi helyszín, nincs múlt, és nincs jövő, és kívül áll az emberi viszonyrendszer bonyolult moralitásán, nincs etikai értékrendhez kényszerítő erő. Ugyanakkor ez a kívül lét nem a dolgok abszolút tudását jelenti, talán lehetőségében sem, hanem egyféle sterilitás ez, melyet iszonyatosan nehéz elviselni, vele együtt élni. Ha van nosztalgia, és a „tavalyi hó” gyászolása, akkor az éppen a korábbi hité, tudásé, kételynélküliségé - a bármilyen bizonyosságé („Régebben még elkápráztatott” - A darázs szeme; „Már nem tudod, mindez mire való. / Miért hasít a fény a homályba. // Miért vérzik a levegő. / És miért szivárog a sebből annyi por. / Nem fenyeget, nem hiteget senki.” - Búcsú). Körökön kívüli lét, ahonnan csak egyfelé lehet lépni, a határok felé, az ismeretlent, a végsőt megérinteni, átlendülni mindenen, ami nem ez. Rapai versvilága egy állandósult, már-már monotonná vált közérzetet idéz meg, a már nem itt és a még nem ott nyomasztó közöttiségét, egy elfogadhatatlanságot és egy elérhetetlenséget, azzal a paradoxonnal, hogy e kétféle viszonyulási lehetőség nem föltétlenül jelent értékrendűséget is egyúttal, mert fontosabb a világgal való megbékélés. Rapai költészete valahol mindig a határon jár, s csak hajszálon múlik, hogy soraiból mégis vers születik. Szenzibilitása, finom vibrációja összetéveszthetetlenül 479
