Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Pécsi Györgyi: Rapai Ágnes: A darázs szeme (kritika)
női érzékenység, de nem nőies. Rejtőzködő személyessége ellenére kizárólag személyes létérzékeléséről, közérzetéről beszél; hogy alig elviselhető és remény nélküli a létezés -, nehezen húzható meg a határ, ameddig ez a szomorúság alkati, neurotikus túlérzékenység egyszeri élménye, s amettöl a századvégnek a történelemcsinálás eu- roptív, nagyvonalú lendületétől megcsömörlött kimerültsége, finom dekadenciája. Ra- pai költészete majdnem anakronisztikusán komoly, a görög sorstragédiákban vették ennyire kétely nélküli fontossággal számba a hősök saját élményeiket, az irónia, a groteszk, a játék legkisebb csábítása nélkül. (Rapai könnyedebb dalait, vidámabban csengő rímes etűdéit sem az alkalmi, teljes felszabadulás motiválja, hanem a komorság, szomorúság rejtőzik csak jobban.) A saját sors fölött érzett tehetetlenség, a be- avatkozhatatlanság, az állandósult szenvedés magas hőfokú izzása pedig az érzelmek kifejezésének kritikus határára sodorják a költőt. A védtelenség, törékenység, sőt a saját közérzettel szembeni kiszolgáltatottság éppen a tárgyakban való reflektálás által kerüli el az érzelmességet, szentimentalizmust, mely lappangva ott kísért verseiben. Puritán, ugyanakkor képileg gazdag költői nyelve nélkülözi a tradicionális líra, líraiság eszközeit, olyannyira, hogy bátran és biztosan használ banalitásokat, közhellyé kopott kifejezéseket: „ A rózsát, a narancshéjt / Szemétbe dobták.” (A nap felkelt), „a szögesdróton / Virágok. // Az ég füstlábon sétál. / Aranyfogak kitörve.” (Gyökér), „A hamutartó majd / Megtelik csikkel. / És rongy dermed az út sarában” (Negatív). A versek mögöttes, vagy indukáló élménye annyira személyes, intim élmény, s csak igen töredezett mozaikokban jelenik meg, hogy igazából az élmény ún. valóságtartalma visszakövetkeztethetetlen, s összemosódva az álmokkal, képzelettel, a versek ok-okozati logikátlansága a bizarrság, sőt a képzavar határához közelít. A határokon akrobatikázó költőnek azonban mindig sikerül innen maradnia, kötetében egyetlen vers sincs, ami megbillenne ezeken a kritikus pontokon, s azt hiszem, hogy költészetének rendkívül eruptív ereje is valahonnan innen eredeztethető. Rapai Agnes költészete egy másfajta perspektíva felé fordul, a magányra ítélt ember létérzékelésének intim világa felé: azt kutatja, a puszta egzisztencia itt és most hogyan határozza meg önmagát, a nem tudati én miként érzékeli és viselheti el létezését. És persze itt is a határokon járva: a világ-én és az összetéveszthetetlen alanyi én kizárólagosságának föloldásával. (Orpheusz Könyvek) folyóiratunk 1991. évi szamainak megjelentetései a Művelődési és Közoktatási Minisztérium anyagilag támogatja. , 480
