Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Lakner Lajos: A teremtett világ (Tamási Áron regénymodellje) (tanulmány)

Tamási regényei létregények. A székelység s a természetes közösségek sorsának tragikussága, a hagyományok általi önmegőrzés lehetősége csak a művek pragmatikai jelentését meríti ki. Magyarország első világháború utáni szétdarabolását követően az erdélyi magyarság nemzeti identitásának megőrzésében különös jelentőségre tettek szert a nemzeti hagyományok. A kontinuitás legalapvetőbb emberi létezési törvényként való kiemelése közvetlenül vonja kétségbe a politika illetékességét az emberi közösségek életének rendezésében, hisz drasztikus módon megtöri a folytonosságot. Az esztétikai jelentés szintjén az emberi személyiség legbensőbb magvát érinti a hagyományok kérdése. Hisz a személyiség lényegeként a valahová való gyökerezést, a folytonosságot ismeri fel. Csak a tradíció teszi számunkra lehetővé, hogy önmagunkat érzékeljük és értelmezzük. A hagyomány jelentéskörének fókuszában az érzelmi és kozmikus bensőség elérésének lehetősége áll.

A személyiségkép és a vele szorosan összefüggő cselekménystruktúra, valamint a foiklórpoetikai alakításmódok által kijelölt világmetszet erősen zárt. A zártság, a paradigmatikus jelleg és a szinekdochikus ábrázolás következtében modelltörténetté egyszerűsödik az elbeszélés. Plasztikusan ragadható meg ez a fikcióépítésben. A fik- cionális szempontból közömbös elemek ugyanis elveszítik világkiegészítő18 jellegüket, s jelentésessé válnak (Pl. a högolyóhegy a Szűzmáriás királyfiban, a bomba, a fegyver az Ábelben stb.). Ugyanakkor az epizódok improvizatív jellege, a megfelelések gazdagsága és asszociációs köre a modellszerűségből következő definitiv értelmezések helyett gazdagabb jelentésvilágot teremt. E modellszerüség kialakulásában jelentős szerepe volt annak a mítoszi és mesei konvenciónak, mely funkció és szerepkör szerint rendezi el az alakokat. Ugyanakkor a Tamási-regények e jellegének kialakulása szorosan összefügg a már jellemzett cselekménystruktúrával, a regényzárások végérvényességet hangsúlyozó jellegével, s azzal, hogy a hős a szituációra adott válaszát mindig valamilyen időn kívüli látomásból, vízióból meríti, melyek így örökérvényűvé emelik magát a cselekedetet is.

Sokan a Tamási-művek legfőbb sajátosságát költői jellegükben vélik felfedezni. Németh László egyenesen a próza visszaköltőiesítésének mestereként emlegette Tamási Áront.19 Nyilvánvalóan következik ez abból, hogy már esztétikailag formált elemeket emel be egy esztétikai szempontból komplexebb jelentésegységbe, amelyben maga a megformáltság is jelentésessé válik. De kapcsolódik a regényekben hangsúlyosan jelentéses antropomorf, antropocentrikus jelleghez, amely nem csak az egységélmény jellegadó szerepében, hanem a közvetlenség s az ezzel szorosan összefüggő személyesség karakterizáló erejében is megmutatkozik. Volt már róla szó, hogy Tamási a vágyat emelte legfőbb, végső történésmozgató elvvé. A személyességről mondottak alapján könnyen belátható, hogy számára nemcsak a vágy által célba vett világ, hanem magának a vágynak a kifejezése is fontos. Vagyis nemcsak a történetekben való gondolkodás, hanem a vallomás igénye is jellegadó formáló erő. Ez legélesebben a Szűzmáriás királyfiban mutatkozik meg, ahol a harmadik személyű elbeszélőt személyes érintettsége, érdekeltsége kinyilatkoztató látnokká változtatja. Erezni, hogy az ő lelkében játszódik a történet, már-már ő az igazi főszereplő. A későbbi regények én-formájában a vallomásosság természetes módon kapcsolódhat az elbeszélő feladatköréhez. Az idő és tér meghatározottságát nem a látvány, hanem a hősre vonatkoztatott jelentéses jellegük teremti meg. A Szűzmáriás királyfi, világmetszetét az elbeszélő látomása, az Ábelét a hős szelektív visszaemlékezése teremti meg. A Jégtörő Mátyás első része pedig az álomszerűség felé közelít. S vajon a Szülőföldem nem az elbeszélő lelkének is a „szociográfiája”? Az elbeszélő-hős a szinekdochikus alakformálás következtében a megjelenített közösség egyik tagja, mentalitását, tulajdonságait e közösség sorsából eredezteti, az önkifejezés pedig a kollektív-énhez köthető műfajokkal ötvöződik. Ezért a regények részben a közösségi lélek kifejeződéseként is értelmezhetők. A megszorításról azért nem szabad elfeledkeznünk, mert a hős, amint már láttuk, izolált, kívülálló. S a világ csak azon elemeivel tud érvényes,

464