Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Cselényi László: Acetilén ágyak (szöveg)
soha többé nem látunk meg belőle s van aki mind csupán az egy rácsa mögött este indul és reggel érkezik meg menedéke szikla-szülte szikra fújja fuvolája ízeit cseresznye a csavargó dühök önmaga levében hónapok óta ugyanaz az út a sorsod: mint mikor erdőn a tölgy kidől kiről daloljak én ezután már kiről árad fáradt agya összekoccan éltem eddig csupán sajgó fegyelemben történelmileg leküzdhetetlen csavarodik az ének én meg az itthon úttalan töpreng az ifjú szenvedély húsz év után a jézusban fogantatott család markában érzi a ravasz ösvényein bolyongva csavarodik az ének szeresse keresse rozoga csipesszel roppanj cserfa-hiány tágulj tölgyfa-hiány agya kiloccsant gerlice-tojás sirassátok vele égbeli csillagok páncél-rendetekben kénnel lobogjatok napok óta évezredek óta talpon peng a hiány oldódik a tenger példának okáért: hirtelen sebek rögtön szemügyre vette hogy markóval biztatod ha van minden kegyét a szenvedést a lány várja a gyorsvonattal érkező kisbabát az örömet a bút élni így is lehet rögtön szemügyre vette hogy háborúit héro jób-sehol ezreit százszor ezreit az élet rossz a sors gonosz kodály és én kelet s nyugat szintézisét akartuk meg de az ember e felnőtt állat világgá kassa osztrava kitépett káosz griff-csuha miniszoknyás lányokkal feküdt fáradt fejét koppantja a padokhoz éli öntudatlan közel-életét se az ararát hegyét sem az éden kertjét se kína india se japán van aki tüskeként cipeli e magányt égő szemét nem tudja merre lopni miniszoknyás lányokkal feküdt egy szál bilincs lepény-lepel határvidék cseh morva föld azért lobbant föld sarából teremteni ő is én is alkalmas volt e föladatra fénnyé ésszé azért von vállat mintha egy világ omlana semmi bár csupasz kháriszok aki e verseket mind ellenírta sértett hitét nem tudja kinek adni ujjperec-gömbjeit átütiek e magány se afrika se ausztrállá se amerika földjét sohamár öntudata a lét bordái mögött pedig nem kéne mást csak meghallgatni aki e verseket mind ellen-írta tizenkét galambok tizenkét kalandok önmaga köréből egyre tágabh körre egyazon törvény öntvényeiben okádjatok fehér pokoli lángoat gyújtsatok nagy tüzet lángos-virágosat kirakatok vallatószobái egyre messzebb egyre teljesebbre vágyik lényegszerű látszat zárójelbe tekintetük egybekopott messze kerültél srégszemű dalol konok ábrándozik a fiú iszik mint a csap részegen jár haza s köszönti az még ugyanaz szomjadat nincs mi oltsa tekintetük egybekopott 436
