Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Hamvas Béla: Óda a huszadik századhoz II. (esszé)
Egy ideig blöfföl, aztán kipukkad és vége, mint minden blöffnek. Mit kezdjek azzal, aki jelentéktelennek tartja magát? Kénytelen vagyok én is jelentéktelennek tartani. Ez az ember azt hiszi, hogy megnyerte a meccset, mert magának öngólt rúgott. Nem! A dolgokat nem komolytalanul kell venni, hanem az egzakt megértés körébe kell őket bevonni. A vicc csak azután következhet. Vagyis nem az egészet lerázni, hanem igenis az egészet magamra venni. Ha ez megtörtént, jöhet a nevetés, vagy ami akar. A korszerű általános tudat mozgását azt hiszem, képességeimhez mérten elég híven követtem akkor, amikor azt lehető teljes felszabadultságában ábrázoltam, olyan ember természetes gondolkozását, akinek közérzete jó. A rossz emésztésre, vagy a pszichopathológiára ezúttal nem tértem ki. Ez a szabad és korszerű tudat rajza, oly tudaté, amely nem különlegesség, nem egyéni, nem beteg, mert fesztelen egyszerűségében (az eszpresszóban) mindenki nagyobbára igy gondolkozik és nincs benne semmi rendkívüli. Ilyenek vagyunk. Kár szégyenkezni miatta. Mikor, mint mondtam, nem csinálunk hősi emlékmű-gesztusokat, így látunk és így gondolkozunk. Ez a mi egészen reális magatartásunk, amikor szakállunkat levágjuk, megborotválkozunk és nem vagyunk viaszlemezek. Ilyenek vagyunk, amikor a kort a maga teljes egészében magától értetődő egyszerűséggel vállaljuk, vagyis, amikor korszerű tudatunkat, amely fölött ténylegesen rendelkezünk, reális életünkben alkalmazzuk. Végül és utoljára ez az általános korszerű tudat egzakt természetrajza, vagyis az utolsó láncszem. Kérdés az ismeretlenhez Je ne cesse de jouer: c’est la condition de l’ivresse du coeur. Nietzschetől csak egyetlen kifejezést veszek különösebben zokon. Ez a kifejezés az, hogy az evangéliumot elveti, mert mint mondja, nincsen benne farce. Ez így, ahogy mondja, tényleg igaz. Nézetem szerint azonban felületes. Nietzschetől elvártam volna, hogy a dolgot jobban megnézze. Farce nincsen benne, de van valami egészen más, a farce-nál sokkal több. Az evangéliumot azok, akik a kereszténységet vallásnak, vagyis a publik ünnepélyes agóniájának s így mártírságra való felhívásnak tekintik, szomorú könyvnek tartják. Ez azonban semmit sem jelent. Az ünnepélyesek még Rabelaist és Nietzschet is szomorú könyvnek tartják. Abban a pillanatban, amikor az ember rájön arra, hogy a kereszténység nem vallás, hanem éppen a vallások alól való felszabadulás s az egész, amit eddig hittek sajnálatos történeti tévedés volt, akkor valami különös dolog történik. Az ember megérti, hogy az evangélium a világ legderűsebb könyve. Az a könyv, amely az egyetlen az összes könyvek között, - a világot teljes egészében, minden kirekesztés és kifogás és kritika nélkül elfogadja és igent mond rá. A könyv nem egyéb, mint tündöklő fehér humor. Jézus e humor mestere, aki ebbe a fehér humorba vonta be még szenvedéseit és halálát is. Az evangélium, mint a régiek mondták, a békesség Örömhíre. S amikor az ember ezt megérti, abban a pillanatban úgy érzi, hogy elpattan benne valami. Közel kétezer éves publik hazugságtól szakad 396
