Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Vasadi Péter: "Nem akarok külön ragyogni..." (Keszei István: Átkelés - válogatott versek) (kritika)

mogjon azzal, amit az én kezemre bízott. Vannak nyomai jócskán, hogy a korai, a metrikus Pilinszky perzselő rémuralma triumfál Készéi verseiben, s ami ennél tra- gikusabb, költészetének alap-strukturáltságában is. Megemésztetlen vagy egyenesen megemészthetetlen, kikandikáló pilinszkyzmusokra találunk a költő verseiben, verbálisán s ami ennél roszabb, gondolati, értelmezési, lét-szemléleti aspektusokban is: átjárni „őket szakadatlan”, „pőre testeddel összefekve”, „léptednek roppant súlya van”, nem törli „semmi spongya”, „beleégett a levegőbe”, „A tér-idő keresztfájáról”, visz- szatérni „az ősi rendbe”. Igen, de ami ezen fölül marad a költő művében, igazi érték.

Az említendő versekben nem zúg, nem töröl el, nem csapkod, nem örvénylik, nem zúdul a versteremtő indulat, csak hevesen, de arányosan jelen van, egyes versekben megható merevséggel, másokban eredeti, az emberi létezésből átörökített kérdésességben. A „Ruhámba varrva” című rímpáros versben az idő „mélyéről előszürkülő, / folködlő, rejtelmes menet / hordja ingét, a végzetet.” A „Csillagában a tényekkel s étheri áttűnésekkel kirakott, igazi Keszei-versben van ez a remeklés-ízű négy sor (a minden szót kéne kihagyni, hitem szerint): „Csak a vaksiság nem látja, hogy / a legszürkébb veréb, / ... a kozmikus sugárzás / eksztázisában ég”. A „Sírvers”-ben ugyan az eltemetve a csillagok alá Pilinszkyje kísértget, mégis ebben a magán átlátó, kíméletlen versben a szerző igazi testvérévé lesz imádottjának, s ilyenként jelenti ki: „tetőtől-talpig árny vagyok, / tetőtől-talpig rejtelem”. A költőt hite s hitének átvilágító egyetemessége mindenkiétől eltérő pályára veti. Ez a pálya egyre magányosabb magasba s ugyanakkor - szó szerint - halálos mélységbe vezeti őt; verseiben együtt van a boldogság és a szorongás, az égi foszforeszkálás és a foldmélyi sötét, az ízekre szakadó testiség és az atyai jelenlét. A költő kifejezései megélesednek, szenvedélye robbanásveszélybe, a megsemmisülés közelébe sodorja őt. Létismerete nő, de elesett- sége is; hazavágyik, de hazátlan, a szónak tényleges és spirituális jelentésében is. Az „Asztaliban törvényt vállal, a „Szabadulásiban önnön izzásában ég. A „Könyv” Isten lélegzetében lapozódik. Másutt fólkiált: „Mi közöm e vérengző szöveghez? / Be jó, hogy útfélre löktek.” úja; a tülekedök, a hóhérok lábnyomainak ákombákomát elolvasva. A „Lényed ontológiája”, az „Ősatom”, az „íme az ember”, az „Állatok” című versek a túli dolgokra éber ember molekuláris figyelmét bizonyítják. A Harbach, 1947-ízű, „Eposz” című versben a szeretet iránt érzett szüntelen szomjúság vonul át a világon a forrás irányába, s magában a költőben is. A „Szöveg”-ben alázattal szövődik bele ez a különös sorsú ember a világ szőttesébe; „Nem akarok külön ragyogni, / csak rejtőzzem felejthetetlen”, írja valóban nehezen feledhető egyszerűséggel. „Utam” című versével búcsúzzék tőlünk Készéi István, kinek ha talán több idő adatik, megérlelhette volna művében a forrásban lévőket, elhagyhatta volna a gyöngét s egybe- gyűjthette volna a vitathatatlanokat:

Mérföldkő nem szegélyezi, mert utam mérhetetlen, csak a véges, a mérhető fér el a méterekben.

A Semmiből Isten felé tartok a föld porában.

Micsoda szédítő, vad út örvényén jár a lábam!

Megjelent a HATÁR Vili. sz. A debreceni KLTE hallgatóinak és fiatal oktatóinak időszaki lapja irodalmi és társadalomtudományi írásokat közöl. Az új számban többek között meditációk olvashatók a magyar líra állapotáról, beszélgetés a kolozsvári Szilágyi Istvánnal, tanulmány a koncepciós perekről.

384